" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
Hoppla! Dieses Bild entspricht nicht unseren inhaltlichen Richtlinien. Um mit dem Veröffentlichen fortfahren zu können, entferne es bitte oder lade ein anderes Bild hoch.
- Nem nézel ki túl jól! Nagyon jól ismerlek, ezért kérdezem meg, hogy minden rendben veled mostanában? - Ferhat a kanapén ült, kristály poharat az ajkához emelte, miközben az ablak előtt állva figyeltem a város zaját. A múlt éjszakán járt az eszem. Nem szeretek emberi életeket elvenni. Viszont szívesen veszem el annak az életét, aki hazudott, átvert vagy hátba szúrt engem. Ez így tisztességes. Isten látja minden gondolatomat, tudja, hogy ok nélkül nem leszek szörnyeteg. Mégis szarul éreztem magam a történtek után. Az nap éjszaka egy percet sem aludtam. Otthon voltam, nem is feküdtem le. A nappaliban roskadtam, alkoholt ittam és abban bíztam, hogy hamar túlteszem magam a történteken. Nem így volt. Azon az éjszakán láttam szemében a megbánást. Éreztem, hogy fél, hiszen tudta, hogy megölöm. Ha bocsánatot kért volna, talán minden máshogy történik. Talán túlélte volna, nekem pedig nem kellett volna ölnöm. Lehetőségek és meg nem történt esetek. Csak az isten tudja, hogy mi történt volna máshogy. Az ablak előtt állva ezek már csak egy emlékek. Emlékek melyek megtörténtek és elmúltak. Mert ilyen az élet.
Fejemet csóválva Ferhat felé pillantottam. - Minden rendben. Egyszerűen csak fáradt vagyok.
- Nem szoktam hozzá, hogy a nagy Karim úrfi fáradt! - kezét széttárta, szeme pedig csillogott. Terelni akartam, nem akartam erről beszélni, ezért összehúzott szemekkel közelebb sétáltam hozzá. Kerestem valamit, amiről beszélni tudnánk.
- Hol van a rózsa? - észre vettem, hogy a rózsa csokor nem volt a helyén, ezért feltételezni mertem, hogy átadta a szíve választottjának. Ferhat oldalra pillantott, mosolyra húzta az ajkát majd hirtelen felállt. Felém sétált, megragadta a kezem és büszkén kezet rázott velem. Különleges lehet az a nő, ha ezt váltotta ki belőle. A szeme csillogott, az ajkàt őszinte mosolyra húzta. Láttam rajta, hogy elvarázsolta, hogy a férfi szíve rajongva dobog.
- Elfogadta! - kezét széttárta, majd sóhajtva bólogatni kezdett. - Ma este elhívom őt vacsorázni. Azt tervezem, hogy a műszak végén megkérdezem. És akkor talán mindent elmondok neki. Két éve! - vállamra tette a kezét, hogy oda figyeljek arra, amit mond. - Két éve folyamatosan szeretem. Tudod, hogy ez mit jelent?
- És ő viszont szeret? - kérdések hallatán teljesen megváltozott. Csalódva engedte el a vállam, tanácstalanul oldalra pillantott, majd az arcán átsuhant valami. Összehúztam a szemem, bàr nem mondtam semmit. A viszonzatlan szerelemnél nincsen rosszabb. Az ember ilyenkor érzi magát a legmagányosabban. Ilyenkor bármit megtennénk, hogy az illetőtől kapjunk visszajelzéseket. Bármit. Egy mosolyt. Egy kézfogást. Egy bátortalan ölelést. Nem éreztem még ilyet, de el tudom képzelni. Reménykedésről szól az egész. Mindennap, minden hét és éjszaka. Szomorúnak tűnik, hiszen tényleg az. A rajongó fél mindent megtesz, fohászkodik és kedveskedik. Hosszú perceken magába roskadva agyal, és gondolkozik. Mit kellene tenni? Mivel tudná levenni a lábáról? Mit tegyek, hogy az ő szemében más legyen? A dolog mégis egyszerű. Nem kell görcsösen ragaszkodni hozzá. Nem kell megváltozni, se ajándékokkal elhalmozni. Mert ha viszonozva van, akkor nem kell küzdeni, se álarcot teremteni. A viszonzottság csak jön. Az ellentéte sokkal bonyolultabb. - Nagyon hallgatsz - mondtam alig hallhatóan. Nem vagyok jó lélek gyógyász. Nem szeretek másoknak segíteni, mert akkor nekem sem járt ki belőle. Megtanultam a saját lábamra állni, és magam elintézni a dolgokat.
