" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Kora reggel, mikor pirkadt az égbolt, és a tenger mögött előbukott a nap sárga sugarai, az ágyban fordultam egyet. Dante ágya kifejezetten puha és kényelmes volt, ezért átaludtam az egész éjszakàt. A sötétkék takarót az állam alá gyűrtem, majd az ablakon keresztül figyeltem, hogy a nap lassan, de előbukott a horizonton. Az ég még szürke volt, de minden perc elteltével a kéket átváltotta a sárga szín. Eszembe jutott, hogy Dante ilyenkor szokott kimenni, ezért rövidnadrágban és pólóban kimásztam az ágyból. Kedves volt tőle, hogy megengedte azt, hogy a szobájában aludjak. Még mindig válaszokat keresek arra, hogy kerültem ide. Szàmomra még mindig rémisztő az új életem, és nem tudom eldönteni meddig leszek itt. Megfogadtam, hogy válaszok után kutatok, de nehéz, ha az embert egy ilyen élet veszi körül. Egy utolsó pillanatra vissza dobtam magam az ágyba, és lehunyt szemmel hallgattam a hangokat, melyek beszűrődtek a résnyire nyitott ablakon. A tenger halkan morajlott, a sirályok pedig énekeltek. Ahogy lehunytam a szemem, szinte láttam magam előtt a nyirkos, fekete sziklát, miközben a hullámok a felületére csapódnak. Látom a fehér madarakat, amik a szürke ég alatt szálltak és a tenger felszínét kémlelve halra vadásztak. Ez az élet más. Ez az élet szabadság. Egy pillanat. Egy olyan pillanat, melyet nem lehet megérteni. A pillanat, mely egyszer mindenkinek jár...
Mikor kiléptem az ajtón, mosolyogva körbe pillantottam. Tényleg nem álmodtam a tegnapi napot. Egy tengerparti házban voltam. A kanapé felé pillantottam, de az üres volt. Dante hűlt helye mellett elsétáltam, majd az ajtó felé igyekeztem. Hunyorogva félre húztam a színes függönyt, és ekkor pillantottam meg őt. Az emlékeim nem hazudtak. Dante gyönyörű és jóképű volt. A teraszon állt, félmeztelen a korlátot támasztotta és hunyorogva figyelte a felkelő nap első sugarait. Mellé álltam, de valamiért nem a napot figyeltem. Az ő látványa minden figyelmemet elrabolta és rabul ejtette. A sárga nap fénye megvilágította arany bőrét, tengerkék szemét és az arcát. Nemcsak jóképű volt, de igazi és lehengerlő. Nem arab férfi. Az arab férfiak birtokló fajták. Birtokolni akarják a kiválasztott nőt.
De milyenek lehetnek az olasz férfiak? Milyen tulajdonságokkal rendelkeznek? Vagy talán nem kellene minden férfit egy tálcára tennem? A megfelelő kérdés inkább az, hogy ő milyen férfi valójában? - Jól aludtàl? - Dante hangja zökkentett ki, ezért a fülem mögé tűrtem az egyik tincsemet, és bólogatni kezdtem.
- Kedves volt tőled, hogy nekem adtad a szobád - válaszoltam, miközben az izmos lapockáját masszírozta. - De látszólag te nem aludtál valami jól.
- Nagyon rossz a kanapé! Megfogadtam, hogy veszek már egy másikat, ezt pedig...kidobom - természetességgel beszélt. Van benne valami, ami vonzó. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mi. Volt benne valami, amivel eddig nem találkoztam. Nem volt beképzelt. Nem volt visszahúzódó. Nem mutatta magát önteltnek.
- Nekem adtad a szobád, miközben tudtad, hogy rossz a kanapé?! - suttogtam alig hallhatóan. Ő hunyorogva felém fordult, oldalra nézve beharapta az ajkát, majd bólintott egyet.
