" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Másra sem vágytam, csak arra, hogy egy-két finom csokoládé társaságában bekuckozzak a "szobámba" és csendben gondolkozzak az új, kevésbé jó életemen. Az utóbbit úgy értettem, hogy még mindig nem fogadtam el. Vágytam haza és hiányzott a saját ágyam. A lelkemtől és az izésemtől is messze van ez a temérdek luxus és kényelmes dolog, ami ebben a házban van. Itt minden bőr, minden fényűző és elegáns. Úgy éreztem, hogy összenyom a lakás, pedig hatalmas volt. A gardrób szekrénybe belépve elfogott a pánik. A gardrób hatalmas volt. Karim úr nem viccelt, mikor azt mondta, hogy az összes ruha itt maradt. A kétszárnyú fehér ajtó mögött két oldalra voltak felakasztva a ruhák, a helyiség végén pedig egy tükör volt. Közelebb léptem. Nem a ruhákat, hanem saját magamat néztem. Nem voltam boldog. Az arcomat fürkésztem, de nyoma sem volt a boldog nőnek, akit megismertem. Mert zárva tart. Karim Yilmaz tényleg bosszút esküdött, és tényleg a tulajdonává tesz. Elveszi a régi életem, és egy új nőt formàl belőlem. Ezt nem fogom hagyni! Nem fogom megengedni, hogy a kedve szerint játszon velem. Dacolni fogok ellene. Felveszem a harcot és kitartok addig, amíg fel nem adja.
Tényleg nem volt kedvem menni. A gardrób és a ruhák közt ácsorogva nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel. Hosszú pólóba nyilván nem mehetek, de nem akartam kiöltözni. - Nézzük, hogy milyen ruhákat hozatott nekem a méltóságos Karim Yilmaz! - lábujjhegyre állva a ruhák közé túrtam. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak szép darabok. Elképesztő ruhák lógtak egymás mellett. A kezemmel végig simítottam a selyem és szatén anyagokat. Kezem egy hófehér blúznál állt meg. Leemeltem a rúdról, majd sóhajtva magam elé helyeztem. - Ez legalább az én stílusom - a fehér blúz egyszerű volt. Nyakánál enyhén csillogott, hátul pedig hosszított fazonú volt. Úgy döntöttem, hogy keresek hozzá egy szűkszárú farmernadrágot. Miután azt is megtaláltam, gyorsan felöltöztem, a hajamat pedig a tarkómnál összefogtam. - Nincs szükségem ékszerre, vagy táskára! - határozottan sétáltam a cipők felé. Ott millió magassarkú, hosszított bakancs és félcipő fogadott engem. - Hol vannak a tornacipők? - lehajoltam, hogy jobban szemügyre tudjam venni a cipőket. Akkor rezzentem össze, amikor valaki kopogott az ajtón.
- Meddig tart még? - Karim úr türelmetlen hangja a tanúm arra, hogy több időt töltöttem itt el. Gyorsan a kezembe vettem egy fehér cipőt, majd az ajtó felé igyekeztem.
- Megyek már! - kinyitottam az ajtót, Karim pedig szembe került velem. Sejtettem, hogy a stílusunk nem fog egyezni, hiszen ő elegáns ruhát viselt, én pedig egyszerű, sportosat. Ő alaposan végig nézett rajtam. Tekintetéből semmit sem tudtam kiolvasni. Szeme csillogott, ajkát enyhe mosolyra húzta, de nem tudtam, hogy mire gondol. A fekete hajú férfi megtámaszkodott az ajtófélfánàl, kezében végig szántott az apró körszakállán, majd felvonta a szemöldökét. - Felőlem mehetünk - sóhajtva becsuktam magam mögött az ajtót, ő viszont nem mozdult. Furcsa érzés kerített hatalmába. A tekintete furcsa dologról árulkodott. Nem volt mérges. Nem zavarta, hogy nem öltöztem ki. Inkább meglepődött. - Valami gond van? - fürkésztem az arcát.
