" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Győzött a gyomrom akarata, ezért éjfél előtt lemerészkedtem a lépcsőn. Egy hosszított fehér póló és egy rövidnadrág volt rajtam. Úgy voltam vele, hogy nem öltözök fel, hiszen úgy is egyedül leszek a konyhában. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen az utolsó lépcsőfokról lelépve, megpillantottam őt. Azóta ő ugyan ott ült, ugyan abban a ruhában volt és ugyan azt az alkoholt itta. Szemem megtelt könnyel. Összetörtnek látni egy erős, hatalom dús férfit nem a legjobb dolog. Inkább úgy fogalmaznék, ha jobban ismerném, megölelném. Segítenék neki, hogy könnyebb legyen, hogy csak előre szabad nézni. Édesapám halála után én is a poklot éltem át. Gyerekként talán jobban fájt. A gyerekek sok mindent megjegyeznek, ezért a halál fuvallata engem is a padlóra kényszerített. Karim úr teljesen össze volt törve. Mozdulatlanul ült, a kicsi lámpa halvány fényében a poharat figyelte. Fekete ing teljesen végig volt gombolva rajta, könyökéig pedig fel volt tűrve. Csak fél szemmel figyeltem őt, de a látszata vonzott. Nem akartam ezt, haragudtam, amiért megragadt rajta a szemem. Utálnom kellene, hiszen elrabolt, elvett tőlem mindent. De emellett most gyászol. Gyenge. Sír. Gyenge férfi. Én pedig nem tudok gyűlölni egy férfit, aki sebezhetőségét jól kimutatja.
Csak néztem őt, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Sötét haját már nem tartotta össze a hajlak, ezért pár tincse a homlokába hullott. És nyoma sem volt az ellenszenves, a hatalommániás stílusának. Mély levegőt vettem, majd összefont karral a hűtő felé sétáltam. Ő nem pillantott felém, de tudta, hogy lejöttem. A hűtő előtt megálltam, kezemmel megfogtam a kilincset, de nem mertem kinyitni. Nagyot nyeltem. Bunkóság lenne megkérdezés nélkül kinyitni, igaz? Szorosan lehunytam a szemem, hevesen dobogott a szívem és liftezett a gyomrom. Miért kell még mindig itt lennie? Sokkal könnyebb lenne minden, ha nem lenne itt. Nem elég, hogy gyászol és ez miatt pocsékul érzem magam, de az egész illata, és a hangulata is terjengett a konyhában. Végül erőt vettem magamon, majd felé fordultam. - Kinyitnám a hűtőt - abban sem voltam biztos, hogy hallotta. Csak a hátàt és a tarkóját figyeltem, de biztos voltam abban, hogy nem hallott engem. Nagyot nyeltem, vártam, hogy megengedje.
- Nyisd - halk és mély választ kaptam. Korgó gyomorral kinyitottam, majd hunyorogva bedugtam a fejem. A hűtőszekrény tele volt. Friss zöldségekkel, felvágottakkal, különleges gyümölcsökkel és italokkal is. A számban összeszaladt a nyál, miközben fél szemmel felé pillantottam. Nem lenne baj, ha csinálnék magamnak vacsorát, igaz? Vajon megkérdezzem? Szó nélkül illetlenség lenne, igaz? Szorosan lehunytam a szemem, és kifújtam magam.
- Csinálnék valamit.
- Csinálj - ez a válasz gyorsabban érkezett, ezért nekem több sem kellett. Képzeletben már tudom, hogy mit fogok elkészíteni, ezért ez alapján szedtem ki a következő dolgokat; friss zöldség, felvágott, sajt, tojás és kenő margarin. Édesapám régen "edd meg szendvicset" készített nekem az iskolába. Első osztályban minden reggel azért vártam a szünetet, hogy meg tudjam enni apa híres szendvicsét. Biztos voltam abban, hogy ma este is ezt a szendvicset fogom csinálni. Miközben az asztalra pakoltam a hozzá valókat, eszembe jutott, hogy nem találom a szendvics párnát.
