" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Ez alatt a két nap alatt több dolog történt az életemben, mint ami általában szokott. Leyla az életem része lett, édesanyámat pedig elvesztettem. A fekete terepjáró hátsó ülésén ülve még mindig nem akartam felfogni. Milliószor vettem kezembe a telefont, hogy anyámat fel tudjam hívni. Ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy már nem tudom, hiszen ő már nem az életem része. A felismerés és az elfogadás fáj. Azt hiszen, hogy ebben az esetben sokkal jobban, ezért sem tudtam tisztán gondolkozni. Fájt a hiánya. Nem mutattam ki, de belülről teljesen összetört engem. Leyla talán egy mentőöv volt a szürke hétköznapokban. Ő volt az egyetlen, aki terelni tudta a gondolataimat. És azt hiszem, hogy ez nagy szó. Az én életemben szinte mindennap történik valami új dolog. Mindennap szembesülök valamivel, amivel meg kell küzdenem vagy jelen esetben, át kell beszélnem. Tudtam, hogy hova tartok. Megfogadtam, hogy anyám gyilkosát megtalálom. Tőlem ezek nem ócska szavak. A lelkemnek és a szívemnek ígértem. És ezt a mai nap betartom.
Mikor leparkolt az autó, nem szálltam ki azonnal. A testőrök is így cselekedtek, hiszen hozzám vannak igazodva. Mellettük mindig biztonságban érzem magam. Előre pillantottam, majd a torkomat köszörültem. - Figyelj, Salim!
- Hallgatom Karim úr!
- Leylanak csokoládéra van szüksége - fél szemmel láttam, hogy a többiek mosolyra húzzák ajkukat, ezért zavartan folytattam. - Tárgyalás alatt menj el és szerezd be a legfinomabb csokoládékat! Ha kell, akkor kóstold meg előtte őket.
- Ahogy kéri, Karim úr - válaszolta, majd bólintva kiszálltam az autóból. Az irodaházhoz menet figyeltem az embereimet. Szigorúnak próbáltak tűnni, de láttam rajtuk, hogy a csokoládés történet óta mosolyognak. Amikor kinyitották előttem az ajtót, levettem a napszemüvegemet és így szóltam;
- Mi a helyzet, uraim? Netán maguk is kérnek desszertet? - kérdésemre rázkódó vállakkal tartották vissza a nevetésüket. - Na akkor meg fogják vissza magukat - fejemet lógatva beléptem az irodaházba, majd a lépcsőházat megtalálva a negyedik emeletig sétáltam. Ez az irodaház tökéletes dolog arra, hogy kibeszéljünk pár dolgot. Az itt elhangzottak szigorúan személyes dologról, illetve magánügyről szólnak. Évek óta beszélünk itt meg adott dolgokat és a jövőt érintő témákat. Az egyik irodába lépve szembe találtam magam egy kerek asztallal. Mindenki helyet foglalt, csak én voltam az, aki állva maradt a modern helyiségben. A hosszú ablakokat fekete lehúzható függönyök takarták, ezért biztos, hogy a szemközti épületből senki nem láthat át. Szerettem a modern irodákat, mert kicsi hűtővel és kanapéval is fel voltak szerelve. Pontosan úgy, mint ez is. Miután mindenki kényelmesen helyet foglalt, megtámaszkodtam a kerek asztal egyik szélén, hogy összeszedjem a gondolataimat. A testőrök szigorú testtartással figyeltek engem, bár tudták, hogy miről fogok beszélni. - Minden piszkos munkát úgy intézem el, hogy tisztában voltam a következményeivel. Yahiz megölése után senkit nem ért meglepetésként a fenyegetés - elhallgattam, mert anyám temetése még friss a számomra. Lehunytam a szemem, majd megigazítottam az öltönyömet. - Mint tudják, édesanyám már nem lehet köztünk - ekkor mindenki lesütötte a szemét és némán bólintottak. Az asztalra támaszkodtam, miközben az egyik testőr felállt. - Tudják, hogy igazságos ember vagyok. Isten tisztelő és nemes. Igazságosan vettem el Yahiz életét, de amit vissza kaptam, az közel sem volt emberséges - sziszegve előre pillantottam és mély levegőt vettem. - Azt említette, hogy hírei vannak felém - az egyik testőröm felé pillantottam, aki kihúzott zsebéből egy borítékot.
