Blue Lights [L.R.H.]

- Második fejezet -

C a m e r o n

Miután megtettem a túlságosan is hosszúnak tűnő taxiutat a bátyám házáig, megkönnyebbülve adtam a sofőrnek a jussát, majd gyorsan el is hagytam az autót.

A bőröndömet magam után húzva sétáltam fel a ház verandájáig, ahol az ajtó mellé lehajítottam minden cuccom – volt nálam még kettő kisebb hátizsák is -, és elkezdtem keresni a kulcsot, amit John elmagyarázott, hogy hova dugja mindig. Mivel ő még ma is dolgozik, muszáj leszek egyedül megoldani a bejutásom.

- Oké – motyogtam magam elé, összecsaptam két tenyerem, s szétnéztem a verandán. Remek! Sehol egy rohadt szék, vagy bármi, amire fel tudnék lépni, hogy elérjem a kulcsot.

Tíz percen keresztül csak szuggeráltam a zárat, hátha ki tudom az elmémmel nyitni, de jóformán csak a szemem fájdult bele a bámulásba, így felborítottam a bőröndöm, és arra álltam fel, ám jó pár centi így is hiányzott, hogy elérjem a kis reteszt az ajtófélfa mögött, szóval feladtam.

Megpróbáltam egy nagy sóhaj után még utoljára, hátha elérem, de sikertelenül nyújtózkodtam, mire valaki elkezdett nevetni a hátam mögött. Mérgesen fordultam meg, hogy elküldjem melegebb éghajlatra az illetőt, de ahogy megperdültem a tengelyem körül, egy ismerős arcot láttam. Luke a kocsijának dőlve nézett (ki tudja már mióta), a mellkasa előtt összekulcsolt karjaival, és fogsorát kivillantva nevetett. Csak úgy egyszerűen kiröhögött.

- Nem gondoltam, hogy bármikor is összefutok még veled, és hogy pont így – nevetett tovább, ahogy ellökte magát a kocsitól, s felém lépdelt. – Mi az, törpe? Nem megy a betörés? – leszálltam a bőröndömről, majd felállítottam, s leporoltam. Luke is megérkezett, ám a veranda előtt megtorpant, és a szemeimbe nézett. Hogy lehet ennyire magas? Mármint, baszki, három lépcsőfok választ el minket, és így vagyunk egymagasak!

- Tudod, nem lehet mindenki annyira magas, mint egy zsiráf! – mondtam dühösen. Féloldalasan elmosolyodott, és a nadrágja zsebébe dugta kezeit.

- Hát, akkor nem tudok segíteni, mert én sem vagyok zsiráf magasságú – megvonta vállát, majd a lábain kezdett előre s hátra hintázni. – Egyébként is, miért akarsz egy idegen házába bemenni? – még mindig mosolygott, de felvont szemöldökkel mért végig. – És mi ez a sok cucc?

- Nos, ez nem egy idegen ház számomra, a bátyám lakik itt – a hátam mögé mutattam az ajtóra. – Ezek pedig – a bőröndre és a táskáimra mutattam. – Az egész évi ruhatáram – mosolyodtam el fájdalmasan. Nem tett megjegyzést a szöszke, de egy pillanatra elgondolkodott. – Figyelj, tudom, hogy biztos kimerítő velem jópofizni, de szeretnék kicsit lepihenni, és az idekint nem fog menni, szóval... - odébb álltam, célozva arra, hogy jó lenne, ha a kulcsot elő tudná halászni nekem, mire nagy meglepetésemre, egy szó nélkül közelebb lépett. A magassága révén neki még csak nyújtózkodnia sem kellett, egyszerűen felemelte a kezét, és elővette a kicsiny tárgyat. Egy pillanatra elkalandozott a tekintetem a fehér pólóján, ami a mozdulat végett rátapadt bőrére, majd gondolatban felpofoztam magam, ahogy felém nyújtotta a kulcsot. – Köszönöm! – el akartam venni a kezem, de nagy ujjait a csuklómra fonta, és várta, hogy a szemeibe nézzek.

- Csak akkor adom oda, ha bemehetek én is. Beszélnem kellene Johnnal – tette hozzá, mikor értetlenül néztem rá.

- Tőlem.

Kinyitottam az ajtót, majd a bőröndöm után nyúltam, de Luke megelőzött. Bevitte nekem a lakásba, így nekem csak a két táskámat kellett cipelnem.

A bátyám egyébként nemrég költözött ide, nagyjából két hónapja vette meg ezt a házat, mivel kapott itt Sydney belvárosában egy jobb állás ajánlatot, amit bőszen el is fogadott. Habár imádta Hornsbyt, úgy döntött jobb élete lehet itt. Autószerelőként dolgozik, imádja a munkáját, így nem volt kérdés, hogy ha fejleszteni akarja magát, akkor lépnie kell.