Blue Lights [L.R.H.]

- Huszonhatodik fejezet -

C a m e r o n

Csalódottan ültem be Luke mellé a kocsiba, és azon töprengtem, hogy vajon hova tűnhetett a bátyám pár óra leforgása alatt. Nincs a munkahelyén, sem a legjobb barátjánál, sőt, még otthon sem találjuk őt. Tudom, hogy kikészül már csak a tudattól is, hogy Luke és én egymásba gabalyodtunk, de azt azért nem gondoltam volna, hogy emiatt kiszalad a világból.

- Jól vagy? - néz rám Hemmo, majd a combomra simítja nagy tenyerét. Fáradtan sóhajtok, majd a műszerfal közepére nézek, hogy megnézzem az időt, és megrázom a fejem.

- Két órám van a műszakom kezdetéig - mondom halkan. A fejemet az ülés támlájának döntöm, és szorosan lehunyom a szemeim.

- Hazaviszlek, hogy tudj egy kicsit pihenni - Luke elhúzza a kezét, mire csalódottan nézek feléje, majd mikor észlelem, hogy csak ezért vette el, hogy beindítsa az autót, kissé megkönnyebbülök. Elmosolyodik, ahogy rám néz, s miután besorol a forgalomba, visszahelyezi tenyerét a lábamra, mire a kezeim közé szorítom az övét.

- Köszönöm, hogy velem voltál a mai nap - a hangom fáradt, s úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban el tudnék aludni. Fogalmam sincs, hogy hogyan fogom kibírni az éjszakás műszakot ilyen állapotban.

- Ne butáskodj, Ron - válaszolja Hemmo, majd megállunk egy stop táblánál, és rám néz. - Nekem is ugyanolyan fontos, hogy Johnt megbékítsük. Ő a legjobb barátom, és tudom, hogy számodra ő az egyetlen családtag, akire bármikor számíthatsz - elmosolyodom, hiszen Luke semmit se tud Brie néniről, de azért bólintok. Végül is, igaza van.

Nem válaszolok semmit, csak áthajolok hozzá, és az arcát közrefogva közelebb húzom magamhoz, majd egy gyors csókot lehelek ajkaira. Mikor elválunk egymástól, Luke az államhoz nyúl, nem hagyja hogy visszahúzódjak a térfelemre, majd újból a számhoz hajol. Nem finomkodik úgy, mint én. Követelőző, s vággyal átitatva becézi az ajkam, amitől szinte teljesen elvesztem az eszem. A nyelve vad táncra invitálja az enyémet, s a hirtelen rám törő vágytól egy sóhaj hagyja el testem.

Fájdalmasan s hirtelen húzódom el tőle, mikor egy dudaszó a levegőbe hasít, majd elpirulva nézek szét. Hiába, hogy magas az autója, mégis úgy érzem magam, mintha mindenki minket bámulna a járdáról.

Hemmings kuncog, majd szétnéz, és elhagyjuk a kis utcát, míg én a lélegzetem próbálom rendezni, ahogy visszasüllyedek az ülésembe. Miután Luke a megfelelő sebességbe helyezi az autót, újból a combomra vezeti tenyerét, és a házamig vezető úton alig veszi el párszor onnan.

Míg a város utcáit szeljük, a gondolataimba mélyedek.

A mellettem ülő férfi házában történtekre gondolok, és arra, hogy a bátyám hangja mennyire fájdalmasan csengett, ahogy engem keresett. Természetesen végig hallgattam az egész vitájukat Luke-kal, pont akkor mentem le az emeletről, amikor csengetett valaki. Megijedtem, ezért a lépcsőforduló előtt még leültem az egyik fokra, hogy megtudjam ki az, de nem számítottam arra, hogy a bátyám lesz az. Sokkal inkább vártam volna Andyt és Lizt, vagy Hemmo valamelyik testvérét, nem pedig a sajátomat.

Összességében azért örültem, hogy John az, aki ránk tört, de aztán a cseppnyi megkönnyebbülés elszállt belőlem, ahogy meghallottam mennyire dühös és megtört... Az én testvérem sosem mutatta ki, ha bántotta valami. És talán pont ezért taglózott le annyira a hangja, hogy mozdulni se bírtam.

Egész nap sokat gondolkodtam a hasonlatán, és nem jutok dűlőre magammal. Az, hogy apa halálához hasonlította a Luke-kal kapcsolatos problémáim, kissé megrémisztett. Sosem gondoltam úgy, hogy kívülről is ennyire látszódik, hogy megviselt a harag a szőkével kettőnk közt. De a fájdalom, ami a bátyám arcán volt mindig, mikor előtte vagy épp vele beszéltem a problémáimról, így utólag rádöbbentett arra, hogy valószínűleg igaza volt.