Blue Lights [L.R.H.]

- Huszonkettedik fejezet -

C a m e r o n

Adamre bámultam, aki folyamatosan egy elcseszett találkozásról beszélt, ami a tegnapi nap folyamán történt vele, azonban nem tudtam huzamosabb ideig figyelni a szavaira, mert mindig Liz férkőzött a gondolataim közé. Ma műtik őt, és bár a Luke-kal való veszekedésünk miatt nem akartam a műtő közelébe menni, sem pedig a kórterme közelébe, mégis megállás nélkül mozogtak a lábaim. Hol az idegtől, hol a türelmetlenségtől.

Az utolsó hírem róluk az, hogy miután előkészítették a műtétre, odaadta a mobilját a férjének, hogy majd Andy tájékoztat a részletekről, de eddig csak egyetlen SMS-t kaptam tőle, s abban is csak egy kérdés volt, hogy lehet-e kártyával fizetni az itteni automatáknál. Mondanom se kell, hogy az agyvizem azonnal felforrt, és le kellett nyelnem egy kioktatást, miszerint ez az információ rajta van a szóban forgó automatán, és ezt nem kell tőlem megkérdezni. De természetesen csak kedvesen válaszoltam végül.

A főnővér rohan felénk, mire kiszakadok gondolataimból, és a halántékomat dörzsölve nézek le az asztalon lévő papírokra.

- Megvannak a négyes szoba betegeinek zárójelentései? – néz rám mérgesen az idősödő Elizabeth. Félreteszem gunyoros arckifejezésem, s egyszerűen csak az orra elé rakom a lapokat. – Végre – morogja az orra alatt, majd felkapja a köteget, sarkon fordul, és köszönet nélkül elhagyja társaságunkat.

- Megpróbálok nem megsértődni, hogy a boszorkányra egyből figyelsz, míg én feleslegesen jártatom a szám – jegyzi meg szúrósan Adam, és ledobja magát a mellettem lévő forgószékre. Egy bocsánatkérő pillantást intézek feléje, majd a telefonomat ellenőrzöm. Még mindig semmi hír, ami kezd aggasztani.

- Ne haragudj, de Liz műtétje teljesen eltereli minden gondolatom – fordulok a srác felé.

- Igen, azt veszem észre – válaszol mosolyogva. – Azért remélem kibírod még ezt a fél órát a munkaidődből – jegyzi meg kissé undok hangnemben, mire a szemeimet forgatom. Tudom, hogy az nincs csak a kedvére, hogy az összes Hemmings a kórházban van, és így nem járkálhat kénye-kedve szerint fel s alá a folyosókon, mint azt általában szokta csinálni. – Mi van a szőke hercegeddel? – tereli el a témát. Bosszúsan nézek rá.

- Ehhez továbbra sincs semmi közöd – magassarkú kopog a padlón, majd megpillantok egy igen kirívóan felöltözött hölgyeményt, aki a pultunk felé siet. Szőke, hosszú haja formázott hullámokban omlik a válla alá, és kék szemeit igen vastag festékréteggel emelte ki, amitől szinte már az én arcom fáj, ám még mielőtt kimutatnám a gondolataim, gyorsan el is hessegetem őket. – Jó napot, miben segíthetek? – szólítom meg a lányt, amikor megtámaszkodik a pulton, s végigmér.

- Sziasztok – átdobja a válla fölött a haját, majd Adamre néz. – Ehhez a tökfilkóhoz jöttem – vigyorodik el. Esküszöm, ha nem lenne ennyire kisminkelve, totál szép lehetne.

- Valóban? – lepődőm meg. Arra határozottan emlékszem a srác beszámolójából, hogy nem egy szőke cicababa volt az elcseszett találkozója. – Illene bemutatnod a hölgyet, nem? – nézek somolyogva Adamre, mire ő csak kínosan elmosolyodik.

- Igen, nos. Cameron, ő itt a nővérem, Lucy – olyan hirtelenséggel áll föl a székről, hogy az a falnak csapódik, mire kissé összerezzenek. – Lucy, ő a kedves munkatársam, akiről annyit meséltem, Cameron – a testvére mellé sétál, ám én teljesen lesokkolódva pillantok hol a srácra, hol a lányra.

- Tényleg? – néz rám ugyanolyan arckifejezéssel Lucy, és a jobbját nyújtja felém. – Nagyon örülök, a bátyám tényleg csak jókat mondott rólad – olyan hangsúllyal ejti ki a báty szót, mintha belehalhatna, amitől furcsa érzésem támad, ám inkább csak mosolyogva fogadom el a kezét.