Blue Lights [L.R.H.]

- Nyolcadik fejezet -

C a m e r o n

Hiányzott valami mellőlem.

Legalábbis ezt éreztem, ahogy órákon keresztül csak forgolódtam. Egyszerűen egy szemhunyásnyit se tudtam aludni, mert az agyam valamin folyamatosan kattogott. És sajnos pontosan tudtam, hogy min.

Egy szőke hercegről gyártott kényszerképzeteket a szívem, és az agyam szólt közbe mindig, hisz nagyon is jól tudom, hogy ez nem lesz sosem valóság. Nem lehet, mert ő nem akarja. És az sem segített a helyzeten, hogy ez az illető a házamban volt.

Mike és Ashton elmondták, hogy éjjeli bagoly, s hogy éjfél előtt nem nagyon szokott nyugovóra térni, de valamiért mégis meglepett, mikor hallottam a lépteit a fürdőhöz közelíteni, pedig már tizenegy is elmúlt. Próbáltam nem foglalkozni Luke jelenlétével, ám ez nagyon nehéz volt. Vajon, ha nem lennék John húga, akkor most itt lenne mellettem?

Gondolatban felpofoztam magam, s kipattantam az ágyból. Be kell fejeznem az ilyesfajta gondolatokat, mert nagyon nagy pofára esés lesz a végén.

Fel-alá járkáltam az ágyam előtt, miközben a fejbőrömet masszíroztam, és hezitáltam.

Egyáltalán szabad már másfelé érzelmeket táplálnom? Hiszen Calum rengeteget jelentett a számomra. Létezik, hogy ilyen könnyen túllépjek rajta? Nem, nem hiszem. Jelenleg csak a harag beszél belőlem, ha Calról van szó, és így nem engedhetem meg magamnak még az ábrándozást sem.

Nagyot sóhajtottam, majd felfogtam a hajam egy copfba, magamhoz vettem a telefonom, és a konyha felé indultam.

A folyosón félhomály volt, a konyhában csak a LED fénycső világított, adva egy kis fényt a szobának. Luke az asztalnál ült, nekem háttal, a telefonja megvilágította egy kicsit az arcát, de nem sokat láttam belőle. Nem akartam megzavarni őt, ezért halkan lépdeltem mögé, és sunyin átnéztem a válla fölött. Csak valami hülye videót bámult.

- Ha meg akarsz ijeszteni, nem fog sikerülni – szólalt meg hirtelen. A szememet forgattam, miközben leültem mellé, letettem a mobilom az asztalra, és az ujjaimat kezdtem el babrálni.

- Nem állt szándékomban ilyet tenni gyermeki lelkeddel, miközben... - nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom, ugyanis teljes testével felém fordult, a térdeink összeértek, és a szemeimbe nézett.

- Gyermeki? – kérdezte aranyosan... Nem, Cameron, ő Luke Hemmings. Minden, csak nem aranyos! – Szívem, hány évvel vagyok idősebb? – mosolygott továbbra is, de felvonta a szemöldökét.

- Csak kettő – morogtam.

- Nem hallom – gunyoros vigyora idegesített, ezért hozzávágtam egy konyharuhát.

- Mit számít, ha agyi szinten alattam vagy? – elmosolyodtam, s vártam reakcióját.

- És netán szeretnéd, hogy máshogy legyek alattad? – pajzán vigyor jelent meg arcán, és a szemeimbe bámult. Álltam a pillantását, majd elnevettem magam.

- Még álmomban se, Hemmings! – megpaskoltam a combját, majd a telefonomért nyúltam, ugyanis jött egy üzenetem, de mielőtt feloldhattam volna, Luke kivette a kezemből.

- Nem szeretnéd, hanem akarod. Tudtam én! – kiáltott fel. Önelégülten vigyorgott, miközben az értesítést bámulta, s próbálta feloldani a telefont. – Mindenki egy óriási Luke Hemmings fan titokban, és ezt ne is akard tagadni!

- Hogyne, Hemmo! Még a nagyanyám is fan – a szemeimet forgattam. Az asztalra könyököltem, és az államat a tenyeremen támasztva néztem rá.

- Ennyi, túl bájos vagyok. Na de Calum? Most komolyan? – nézett rám hitetlenül. – Miért nem velem találkoztál előbb? – kérdezte halkan, majd újból a telefonomba temetkezett. – Amúgy meg, tetszik a becenév. Megengedem, hogy szigorúan csak te használhatod.