Blue Lights [L.R.H.]

- Hetedik fejezet -

C a m e r o n

Sietős léptekkel haladtam a buszmegálló felé, miközben imádkoztam, hogy nehogy utolérjen az eső. Hiába, hogy a tavasz a nyakunkon van, az időjárás nem akar még jobban lenni, és ragaszkodik a hideg, nyávogó, téli időhöz.

A mai nap bár nem lett volna kötelező bemennem a tanórákra, jobbnak láttam, ha szorgalomból mégis megteszem. Sosem lehet az ember elég okos, ha egészségügyben dolgozik.

Nagyjából szár méter választott el a buszmegállótól, amikor elkezdett szakadni az eső, és mérgemben először felkiáltottam, majd szaladni kezdtem. Azonban semmi sem segített azon, hogy egy percen belül ne legyek máris csurom vizes.

A vékony kabátomat rángatva álltam meg a menedékem alatt, és szétnéztem az utcán. Az orromig is nehezen láttam el, olyan sűrűn estek a cseppek, esélyem se lett volna szárazon maradni.

- A rohadt életbe! – morogtam. A táskámat levettem a hátamról, a padhoz léptem, és sietős mozdulatokkal vettem elő a jegyzeteimet. Imádkoztam, hogy ne legyenek azok is elázva, de sajnos felesleges volt a reményem. A háromnegyede tiszta víz volt.

Pár másodpercig csak bámultam a táskám, majd egy autó zavart meg, ami megállt mögöttem. Már csak ez hiányzott! Megfordultam, s megkönnyebbülve néztem az ismerős terepjáróra. Leengedte egy kicsit az ablakot, majd kikiabált.

- Az őrangyalod vagyok személyesen, na szállj be – Luke hangja megnyugvással töltött el, s egy szó nélkül le is vettem magamról az elázott kabátom. A kocsihoz szaladtam, szinte feltéptem az ajtót, és beugrottam az anyósülésre. A kék szemű elvette tőlem a táskám és a kabátom, majd a hátsóülésre rakta őket. A mozdulat közben akaratlanul is a felsőtestére néztem, ahogy a fehér színű, laza felsője ráfeszült bőrére. Elkaptam a fejem, ahogy Luke felém pillantott. Az eső még mindig szakadt odakint, mintha dézsából öntötték volna. – Tessék – felém nyújtott egy fekete pulóvert, amit hálásan vettem el, s buzgón belebújtam. Feljebb kapcsolta a fűtést, majd csúnyán nézett rám, ahogy rám tört egy intenzív köhögőroham. – Jól vagy? – kérdezte, mielőtt elindultunk volna. Megvárta, míg bólintottam, s csak utána lódította meg az autót. – Örülj, ha nem lesz ebből tüdőgyuszi.

- Köszönöm – mondtam később, és a fejemet a támlának döntöttem. Szorosan lehunytam pilláim, és magamban könyörögtem az égnek, hogy igaza legyen Luke-nak. Tavaly pont ilyenkor kaptam tüdőgyulladást, szóval mennyi lenne az esélye, hogy pont most megint kapok egyet? Nálam sajnos nagyon nagy.

- Miért nem vettél fel valami melegebbet? – elgondolkodtam, mielőtt válaszoltam volna. Persze nem azon, hogy mit mondjak neki, csak egyszerűen nem értettem a hangsúlyát. Egy hónapja van, hogy nem válaszoltam az SMS-ére, s hogy nem is találkoztam vele azóta. Ő valahogy mindig akkor tűnik el az életemből, amikor nem számítok rá, habár a másik két sráccal folyamatosan beszéltem és összejártunk.

- Hidd el, Hemmings, az a kabát tökéletesen elég, ha nem csurom víz – jegyeztem meg dühösen, miközben feléje pillantottam. Az arcán düh látszódott.

- Esernyő? – kérdezte élesen.

- Ó, ugyan már! Te is tudod, hogy mennyi volt ennek a hülye zápornak az esélye! – átöleltem magam, majd mélyet lélegeztem. Be kell vallanom, Luke autójában már a múltkor is kellemes illat fogadott, de egészen eddig a pillanatig nem tudtam, hogy ezt konkrétan ő árasztja magából. A pulóverból egy kellemesen fűszeres illet kúszott orromba, amit próbáltam jó mélyen elraktározni magamba. – Már kezdtem azt hinni, hogy kedves is tudsz lenni – jegyeztem meg.

- Tudok az lenni. Elvégre itt ülsz – végre elmosolyodott, s felém pillantott. – Nem akarom John nyavalygását hallgatni, hogy nem segítek egy szem kishúgán.