Blue Lights [L.R.H.]

- Huszonötödik fejezet -

- Luke és a nézőpontja -

L u k e

A tájat bámulom, ahogy elöntenek az emlékképek, és pár pillanatig úgy gondolom, hogy nem fogok tudni megszólalni. Aztán ahogy kimondom az első szót, utána mint egy gyors nyári zápor, a szavak könnyedén hagyják el ajkaim, s rájövök, hogy Cameronnak bármit el tudnék mondani.

Bármit megtennék, hogy úgy tudjon bízni bennem, ahogy azt megérdemli. Bármit megtennék, hogy a kétely ne csillogjon ott kedves tekintetében, amikor rám néz. Tudom, hogy mindent elcsesztem, és tudom, hogy talán gyors neki a tempó, ahová egy délután alatt eljutottunk, és amikor megcsókoltam őt, éreztem a fájdalmat, amit nem mondott ki. Lehet badarság, de úgy érzem, mintha minden egyes pillanatban attól félne, hogy mikor mondom ki „ennyi volt". És tudom jól, hogy ez a karácsony miatt van így.

Ahogy visszagondolok életem első komolyabb kapcsolatára, mellkason vág a felismerés, hisz ennyire közel még Alessát sem engedtem. Igaz, ő volt az első, aki a srácok után olyan helyet foglalt el a szívemben, mint később John majd Cameron, de nem tudtam neki mindent elmondani, ami egy hosszútávú kapcsolatban az alap lett volna. És talán pont ezért tudott Adam annyira tökéletesen közénk férkőzni.

Alessa volt az, akit sosem érdekelt, hogy egy népszerű bandában játszom. Őt hidegen hagyták a külsőségek, és csak is az érdekelte, hogy mi rejtőzik bennem. Igen, tetszett neki, hogy tudok énekelni és hogy különböző hangszereken játszom, de ez sosem volt mérvadó köztünk. Azt szerette, aki négyszemközt voltam vele, és nem azt a beképzelt tuskót, aki a médiában megjelent...

Ronra pillantok, aki kuncog a vallomásomon, mire én is elmosolyodom. – Mi az? – kérdezem értetlenül.

- Furcsa, hogy ilyen jelzőt használsz magadra – megrázza a fejét, de továbbra is mosolyogva néz rám, majd a felkaromnak dől, és megszorítja a kezem. Ahogy a tájat pásztázza látom, hogy az ajkába harap, s el is komorul. Gondolom azt hiszi, hogy nem látom jelenleg az arcát, ezért meglepődik, mikor megszólalok.

- Mire gondolsz most? – kérdezem halkan. Cam szorosan lehunyja pilláit, mielőtt még válaszolna, és mikor újra kinyitja szemeit, azok könnyben úsznak.

- Én... - nagyot sóhajt, s kerüli a tekintetem. Továbbra is a messzeségben úszó óceánt vizslatja. – Én csak rádöbbentem arra, hogy konkrétan azt gondoltam rólad eleinte, hogy mennyire bunkó és beképzelt vagy, pedig... - az ajkába harap, elhúzódik tőlem, majd a kezét is kiszabadítja fogásomból, és a medencéhez lépked. Mikor rádöbbenek, hogy nem fogja befejezni a mondatot, utána lépek, s szembe fordítom magammal. Imádom, hogy a magasságunk közti különbség ennyire feltűnő.

- Én akartam, hogy ezt hidd rólam. Nem akartalak közelebb engedni, sőt! Egyáltalán nem akartam, hogy az életemben legyél – fájdalmas vonallá préselem a szám, s Cameron ugyanígy tesz.

- Megbántad, hogy mégis itt vagyok? – kérdezi olyan halkan, hogy ha nem látnám ajkainak mozgását, azt hinném csak képzelődök. Szomorú tekintete pedig lyukat éget a retinámba, ahogy a válaszom várja.

- Ezt sosem fogom megbánni, Ron – mondom határozottan, majd két tenyerem közé veszem arcát, és letörlöm bőréről a sós cseppeket. – Bolond voltam, hogy majdnem elűztelek – a tekintete meglágyul, ahogy újból a szemeimbe néz, és a pólóm nyakánál fogva lehúz magához, azonban nem csókol meg. Türelemmel várom, míg a fejében dúló harcot megvívja, ami jó pár másodpercbe telik, s végül a számnak nyomja sajátját. Édesen, óvatosan becézgeti ajkaim, amitől elönt a vágy, de türtőztetem magam. Hagyom, hogy felfedezzen engem, s engedem, hogy apró kezei görcsösen markolják a felsőtestemet takaró ruhadarabot.