Playing with the fire | Lando Norris

one

The calm before the storm

Hosszú utazással teli órák után elgémberedve ugyan, de annál megkönnyebbülten szálltam ki a taxiból. Semmi mozgás, semmi zaj nem volt, s emiatt a kocsiajtó csapódása fülsüketítően hangosnak hallatszott. A kapun átléptem, majd a célállomáshoz közeledve lassítottam lépteimen.
Rég nem voltam itt, ezért annyira szokatlan volt újra velük beszélgetni, hogy köszönni is elfelejtettem, s idegességemben csak egyből a mondanivalóm közepébe vágtam.

- Ti mindig azt mondtátok nekem, hogy érezzek együtt másokkal. Próbáljam a másik helyébe képzelni magam és úgy cselekedjek, ahogy azt másoktól is elvárnám az adott szituációban. Mégis, most egyikőtök sincs velem, hogy átérezzétek a még mindig óriási fájdalmam és azt, hogy mennyire nehéz volt eljönnöm ide. - kezdtem bele.

- Hülye és meggondolatlan voltam, ezért most senki nincs mellettem. De én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyire egyedül érezzem magam. - szemembe könnyek szöktek, s önmagam nyugtatásaként ujjaimat tördeltem.

Még mindig borzasztóan nehéz, pedig már évek teltek el a baleset óta. Emlékszem, a távoli rokonok azt mondták, a temetés után vége lesz a nehéz résznek. Nagyon nem volt igazuk. Az egész életem nehéz nélkülük.

- Minden ugyan olyan. Nem értem. - fejem ráztam.

Csapongtam a témák között, s mindig elakadtam, mert egyszerűen nem jutottak eszembe a szavak. Annyi mindent akartam mondani, de előbb össze kellett szednem a gondolataimat. Az egyik pillanatban azt éreztem, hogy millió dolog szalad át az agyamon, a másikban pedig, ahogy elkezdtem a mondanivalóm, teljesen üres lett a fejem.

- A Nap még mindig felkel, majd lemegy minden nap, a madarak is ugyan úgy csipognak és a szél is ugyan úgy simogatja az arcom, mint ahogyan ti simogattatok engem. A világ miért nem esett szét velem együtt? Hogy tud minden ugyan olyan lenni nélkületek, mint amilyen veletek volt? Ha ennyire jelentéktelen egy élet, akkor miért kell a szenvedés? - törtek ki belőlem azok a kérdések, amikre a választ évek múltán is még mindig keresem, holott tudom, sosem fogom megfejteni.

Leültem a sírkövükre, s a két nevet, majd az évszámok közötti vonalat bámultam. Azon töprengtem, egy egész életet mégis hogyan lehet csupán egy vonallal jelképezni? Főleg úgy, hogy az övék annyira teljes volt. Nem akarom elhinni azt, hogy tényleg ennyire nem ér semmit egy élet. Mindössze egy vonal jelzi csak azt, hogy valaha, valameddig éltél. Arra, hogy miket tettél le arra a bizonyos asztalra pár generáció után senki nem fog emlékezni és szépen, lassan, teljesen feledésbe merülsz, ez pedig megrémiszt.

- Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem jöttem hozzátok. Sainz-éknak hála elköltöztem és új életet kezdtem, Carlos-sal együtt jártam a világot. - váltottam újból témát.

Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Annyira hiányzik az az időszak és fáj belegondolni, milyen életem volt és még milyen életem lehetett volna, ha egy kicsit okosabb és kevésbé naív vagyok, és nem hagyom Lando Norris-nak azt, hogy teljesen hülyét csináljon belőlem.

- De annak vége. Tönkretették azt az életemet is, pedig azt gondoltam, hogy csak egy törésvonal lesz az életemben. Azt hittem, csak olyan lesz, hogy milyen volt veletek, s milyen utánatok. Lando Norris csak azért is elérte, hogy legyen neki is egy külön szakasza.

Szemembe ismét könnyek gyűltek, amiknek már utat is engedtem, mégis mosolyogtam.

- Azonban három év depizés után még mindig azt gondolom, hogy szerettétek volna. Talán azt mondanátok most, hülye vagyok, de én tudom milyen ember valójában, amikor nem jön elő nála a megfelelési kényszer és csak ketten vagyunk, s csakis önmagát adja. Biztosan elhoztam volna őt hozzátok, hogy megismerjétek. De ha még mindig az életem része lenne, akkor nem biztos, hogy elkezdtem volna az egyetemet, ti pedig mindig is azt akartátok, hogy legyen egy diplomám. Tényleg minden rosszban van valami jó.