Playing with the fire | Lando Norris

three

Time heals

Azt, hogy milyen lesz Őt újra látni, már számtalanszor elképzeltem. Minden alkalommal úgy játszottam le a fejemben ezt a pillanatot, hogy csak úgy random összefutunk valahol, és gyorsan, mindenféle érzelem nélkül, semleges arckifejezéssel köszönünk egymásnak, majd megyünk tovább mindketten a saját külön kis utunkra. Azonban nem is gondoltam volna, hogy a valóságban ez közel nem lesz ilyen egyszerű, hiszen az összes, eddig gondosan jó mélyre elnyomott érzelem ismét felszínre tört már csak a hangja hallatától is.

Testem egyből teljesen libabőrös lett. Megfordultam, s így tekintetem hosszú idő után újra végigvezettem rajta. Rengeteget változott, de közben mégis ugyan olyan kölyök képe volt, mint három évvel ezelőtt. Egy sötétkék öltönyt viselt barna cipővel. Haja szintén olyan rendezetlen és göndör volt, mint régen, s a mosolya is pont annyira széles volt, mint mindig, amikor rám nézett. Kezében egy pohár pezsgő volt, így állt előttem teljes pompájában.

- Te visszafestetted barnára a hajad? - kérdezte, mielőtt még köszönni tudtam volna neki, majd közvetlenül elém lépett.

- Micsoda megfigyelés! - nevettem fel.

- Nem festenéd vissza? A szőkéket jobban preferálom. - viccelődött egyből, mintha semmi nem történt volna.

- Igazán? Én meg a spanyol haverod preferálom jobban, szóval nem születnél újra Carlos Sainz-ként? - kérdeztem vissza elfojtott mosollyal, végig őt nézve. Hangosan felnevetett, szívemet pedig őszinte nevetése hallatán átjárta a boldogság.

- Nem is tudtam, hogy ti ilyen jóban vagytok! - szólt közbe a legidősebb Carlos, aki eddig összezavarodva figyelte a párbeszédünket.

- Háát, ez kicsit túlzás. - feleltem, s a szemem sarkából Lando-t néztem, aki erre csak felhúzta a szemöldökét és továbbra is csak mosolygott. Nagyon jól ismertem ezt a nézést, s ez semmi jót nem jelentett.

- Ó, mélyen tisztelt Sainz papa, ha tudná, régén még milyen jóba voltunk! - kontrázott rá válaszomra, amitől majdnem félrenyeltem a pezsgőt, amiből épp kortyoltam egyet.

- Tényleg? - kérdezte meghökkenve a férfi, aki még mindig nem értette, mi történik közöttünk, majd a kínos szituációból a Isa mentett ki.

Karon ragadott, majd egyszerűen csak elhúzott tőlük, mivel időközben minden vendég megérkezett és percekre voltunk attól, hogy bevonuljon a menyasszony. Távolodva a két férfitől még hallottam, ahogy Lando kiejtette a nevemet, de hogy pontosan mit mondott, azt már nem értettem. Talán jobb is így.

Mivel Carlos tanú volt, így Isa-val egymás mellett foglaltunk helyet, Lando pedig természetesen közvetlenül mögém ült le. Szinte éreztem, ahogy tekintetével lyukat éget a hátamba, de próbáltam minél természetesebben viselkedni. Aztán, még mielőtt elkezdődött volna a polgári szertartás, hátulról megkocogtatta a vállamat, én pedig reflexből hátrafordultam.

- Hiányoztál. - suttogta hozzám túlságosan is közel hajolva.

Egymás szemébe néztünk. Arcom minden egyes milliméterét alaposan szemügyre vette, majd tekintetét újra az enyémbe fúrta.

,,Hiányoztál". Ez volt az a szó, ami pillanatokra megakasztotta a szívemet és teljesen kizökkentette az elmémet.

Pedig nekem már nem hiányzott. Volt, hogy napokig, sőt, hetekig nem is gondoltam rá. Már nem az ő neve járt hajnali 3-kor a gondolataimban és már nem is éreztem az illatát a lepedőmben. Nem volt már az életem része, és ezt szépen lassan kezdtem elfogadni. Túl sokáig hiányzott, ideje volt, hogy ne hiányozzon többet.