Playing with the fire | Lando Norris

twelve

Never fall in love with the same person twice, because the second time, you'll be falling in love with the memories, not the person

- El akarlak venni feleségül. - nézett mélyen a szemembe, miközben egy gyűrű alakú gumicukrot húzott az ujjamra. Arcán huncut mosoly bújkált.

- Lan, te nem vagy normális! - nevettem fel.

- Akkor ezt vehetem egy igennek?

- Nem! - nevettem továbbra is.

- Miért nem?

- Na miért, szerinted mégis miért? Túl fiatalok vagyunk, ráadásul egy gumicukorral akarod megkérni a kezem. Majd legalább 5 év múlva tedd fel újra ezt a kérdést, és akkor talán, de csak talán, igent mondok. - feleltem mosolyogva.

- Nem nem, ez nem így működik! Ha már egyszer a nő visszautasítja a férfi házasságkötési szándékát, akkor legközelebb a nőnek kell megkérni a férfi kezét. - állát kicsit felszegte, s sértődött hangnemben vágott vissza, de a mosolyt még így sem tudta arcáról letörölni.

- Azta! - képedtem el teljesen.

- Mi az? - kérdezte kissé aggódva Lando.

- Sosem hallottalak még ennyire szofisztikáltan beszélni téged. - nevettem fel újból.

- Nem hiszlek el, Adeline! Sosem veszel engem komolyan!

- Egy gumicukor gyűrűvel nehéz is komolyan venni téged! - feleltem, majd leharaptam az ujjamról az "ékszert" és jóízűen megettem.

- Ha ezt a gyűrűmet nem vetted komolyan és nem becsülted meg, akkor várhatsz majd az igazira!

- Akkor majd más ad nekem igazit.

- Adeline, annyira szemét vagy! - mondta, majd ajkait hevesen az enyémekre tapasztotta.

Az eső halk, monoton kopogására ébredtem, amit egyre hangosabb dörgések követtek. Furcsa, hiszen évek óta nem találkoztam nyáron ekkora viharral Monaco-ban. Kissé rémisztő, ugyanakkor mégis megnyugtató volt, hogy nem csak az én fejemben, hanem kint is hatalmas vihar tombolt.

Nem csak az időjárás, hanem az álmom miatt sem tudtam visszaaludni. Nem elég az, hogy egy percre nem tudom elterelni napközben a gondolataimat Róla, már álmomban is zaklatnak a közös emlékeink. Hosszú perceken át tartó forgolódás után meguntam a helyzetet, s nyöszörögve átfordultam az egyik oldalamra, majd karom nyújtogatva próbáltam megtalálni az éjjeliszekrényemen heverő telefonom, hiszen azt sem tudtam, hány óra volt, csak annyit tudtam, hogy még korom sötét volt. Sokáig csak a semmibe nyúlkáltam, amikor végre egy hangos koppanás következtében beütöttem a kezem a szekrénybe. Felszisszentem, de legalább tudtam, hogy már jó helyen tapogatózok, a következő mozdulattal pedig már a telefonomat is sikerült megkaparintanom.

Nem tudom, hogy azért, mert még nem láttam teljesen tisztán a telefon fényes képernyőjétől, vagy azért, mert már kezdek megőrülni, de a zárolt képernyőn egy üzenetet láttam Tőle. Muszáj voltam kettőt pislogni és kicsit megdörzsölni a szemem, s akkor már láttam, hogy nem kaptam semmiféle üzenetet. Hívni sem hívott, még csak meg sem próbálta magyarázni a dolgokat, bár nem is tudott volna ezen mit magyarázni, de azért mégis megpróbálhatta volna, legalább lett volna egy jó indokom a kiabálásra és a feszültséget is levezettem volna. De nem, ő nem keresett. Végülis, ez is egy üzenet...

Csak kattogott az agyam, nem tudtam kikapcsolni, vissza aludni pedig főleg nem bírtam, így inkább felkapcsoltam az éjjeliszekrényemen lévő lámpát, hogy ne legyek sötétben. Amint bevilágította a helyiséget, az első dolog, amit megláttam, az az ágyammal szemben lévő komód volt.