Playing with the fire | Lando Norris

twenty

What a plot twist you were

Szerettem esőben sétálni, hiszen akkor nem látszódott, hogy sírok. A könnycseppek elvegyültek az esőcseppek között. A kapucnim a fejembe húztam, amennyire csak tudtam, mivel esernyőm természetesen nem volt. A Martens bakancsom orrát bámultam, s egy pillanatra sem néztem fel. Így sétáltam át Charles bulijába egyedül, mivel Carlos utolsó pillanatban mondta vissza a bulit.

Akkor se lett volna több kedvem elmenni, ha fizettek volna érte, de nem akartam én is cserben hagyni Charlest. Pedig igazából simán vissza mondhattam volna én is, mert semmik voltunk egymásnak és valószínüleg nem is hatotta volna meg, ha nem megyek el. De én mégis elmentem, magam sem tudom, hogy miért. Abban sem voltam biztos, hogy áll-e még a meghívása, mivel a garázsában történtek után még csak felém se nézett azóta. Sikerült egy újabb olyan embert eltaszítani magamtól, aki az ég világon semmit nem ártott nekem, de aki pedig többször is megbántott már, azért még mindig sír a szívem. Annyira ironikus ez, nem?

Minden mindegy volt számomra. Azt éreztem, hogy életem második legmélyebb pontján vagyok. Teljesen össze voltam zavarodva, mert egyik percben mindent éreztem, a másikban pedig semmit. Egyik pillanatról a másikra totál érzéketlenné tudtam válni és ez őszintén, eléggé megrémisztett. Nem voltam már ideges, nem voltam már feszült, egyszerűen csak teljes némaságot éreztem a lelkemben.

Én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyire szarul érezzem magam. Annyi mindent kellene éreznem, főleg boldogságot. De nekem ez valahogy sose jön össze, hiszen huzamosabb ideig nem tudok boldog lenni. Nálam a rosszat nem jó követ, hanem még annál is rosszabb dolog, s talán ha már sorozatban több rosszat is kaptam a nyakamba, egy rövid időszakra végül megtalál a jó is, de aztán gyorsan távozik is, nehogy hozzá szokjak a boldogsághoz.

Órákig tudnék elmélkedni a nyomorúságomon, de most egy időre ennyi elég volt belőle, hiszen megérkeztem a Carlos által elküldött címre. A környéken már drágábbnál drágább autók sorakoztak, így gondoltam, hogy jó helyen vagyok. Bizonytalanul csöngettem fel Charles lakására. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok itt csinálni, hiszen rajta kívül senkit nem ismertem. Már majdnem feladtam és inkább visszafordultam, mert hosszú perceken át csak csöngött a kaputelefon válasz nélkül, amikor aztán végül mégis beleszólt valaki.

- Halllló? - szólt bele egy minden bizonnyal már részeg Charles.

- Addy vagyok. Beengedsz?

- Khmm. - köszörülte meg Charles a torkát, majd egy normálisabb hangszínre váltott. - Addy? Tényleg eljöttél? - kérdezte meg a világ legbugyutább kérdését.

- Hát, nem tudom, minek tűnik neked az, hogy a kaputelefonodba beszélek, de örülnék neki, ha beengednél, mert már csurom víz vagyok az eső miatt. - feleltem szemforgatva, bár ezt ő nem láthatta, majd egy zúgó hang jött az ajtó felöl, jelezve, hogy bemehetek rajta.

A lift helyett a lépcsőket választottam, hiába lakott a hetedik emeleten Charles, minél később akartam felérni hozzá. Erősen lihegtem, mire az ajtóhoz értem, ahol Charles már várt engem. Még pihenni sem volt időm, ugyanis egyből szoros ölelésbe vont.

- Istenem, Addy, annyira örülök, hogy eljöttél! - motyogta furcsán artikulálva a fülembe. A nyitott ajtón keresztül dübörgő zene és hangos, többnyire férfi nevetések szűrődtek ki. Te jó ég, hova jöttem én?

- Remélem én is örülni fogok azért, hogy itt vagyok. - feleltem, majd finoman eltoltam magamtól, mire ő egyik karját átdobta a vállamon, így vezetett be a lakásába.

- Hölgyeim és Uraim, megérkezett az est sztárvendége és a legszexibb nő a világon, Adeline Garcia! - kiáltotta el magát Charles, mire mindenki ránk figyelt.