Playing with the fire | Lando Norris

two

The magic of new beginings

- Itt fogjuk fogadni a vendégeket, a hátsó udvarrészben lesz megterítve, majd a tó partján lesz a polgári szertartás. - vezetett körbe Carlos a már jól ismert birtokukon. Minden meseszépen fel volt díszítve, szinte már csak a vendégek hiányoztak. - És látod azt a templom tornyot? Tudod, sokszor arra görkoriztunk, mert lejtős ott az utca. Na ott lesz a templomi szertartás, utána a bejárat előtt a csokordobás, fotózkodás, aztán visszasétálunk ide, s szinte már szolgálják is fel a vacsorát, aztán tortavágás, majd pedig kezdődik az egész estés buli! - csapta össze izgatottan a kezét. Olyan jó volt látni, hogy ennyire örül testvére boldogságának és mindent megtesz azért, hogy az egész esküvő zökkenőmentesen lemenjen.

- Biztos vagyok benne, hogy ez mindenki számára emlékezetes nap lesz. Rengeteg munka lehet emögött. - nem tudtam nem mosolyogni. Hosszú idő után először végre boldogságot éreztem.

- Tényleg így gondolod? Nagyon remélem, hogy jó lesz minden. - boldogan átkarolta a vállamat, így sétáltunk tovább. - Gyere, megmutatom a szobádat, bár szerintem egyértelmű, melyikre gondoltunk számodra. Mindig abban aludtunk kiskorunkban, mert az volt a legsötétebb helyiség az ablak előtti fák miatt és jól tudtunk ott bújócskázni meg hülyébbnél hülyébb kísértet sztorikat meséltünk egymásnak a gardróbba bújva. - emlékezett vissza nevetve, s ezen én is elnevettem magam.

- Mai napig nem tudom, hogy fértünk be négyen abba a szekrénybe.

- Úgy, hogy mindhárman szinte rajtam ültetek és teljesen összenyomtatok! Ezért akartam mindig én a leghamarabb befejezni és kimászni onnan.

- Ja persze, nem is azért mert a te voltál a legfososabb gyerek a világon. Még a saját árnyékodtól is megijedtél néha! - nevettem még jobban. Annyira szép és boldog gyerekkorunk volt együtt. Szinte minden nap visszagondolok ezekre a pillanatokra.

- Ez egyértelműen nem igaz! - nevetett ő is velem együtt.

A hatalmas épület még teljesen üres volt, amin meg is lepődtem, hiszen már csak pár óra volt az esküvő kezdetéig. Csupán a pincérek és a többi személyzet tevékenykedett.

- Hol vannak a többiek? Egyáltalán van már itt valaki, vagy én vagyok az első?

- Ami azt illeti, öten vagyunk még csak itt. Anyáék és Rodrigo otthon készülődnek, azonban Isa, Bianca és Ana itt van és fogalmuk sincs arról, hogy te is itt vagy. Felkísérlek a szobáig, de csak az ajtóig, én még nem láthatom a testvérem. Amúgy is el kell mennem a reptérre, hogy felvegyem Landot. - idegesen megnézte a telefonján az időt, nekem a gyomrom pedig egyből egy óriásit ugrott már csak a neve hallatán is. - Késett a gépe, de reméljük ideérünk. - magyarázta, én pedig csak bólintottam egyet.

Először gyorsan, szinte csak bedobtam a cuccaimat a már jól ismert szobába, kikaptam a ruhámat és a sminkjeimet, majd a hosszú folyosó másik oldalára sétáltunk, ahol a lányok készülődtek.

- Itt vannak bent. Meghallgathatom a reakciójukat, amikor belépsz? - kérdezte izgatottan. Annyira jó ember, és annyira nem érdemelte meg azt, hogy az elmúlt három évben még csak egy üzenetet se írtam neki. Borzasztó lelkiismeret furdalásom van.

- Még szép! - mosolyogtam a "testvéremre". A kezemet a kilincsre tettem, de még nem bírtam azt lenyomni. - Miért nem haragszol rám, Carlos? - kérdeztem tőle.