Playing with the fire | Lando Norris

eight

I hate that I can't hate you

Egy percet nem aludtam. Akárhányszor lehunytam a szemem, az ő arcképe jelent meg előttem és a történteket játszottam le újra és újra magamban. Azt képzeltem, hogy itt fekszik mellettem, a hajamat és a hátamat simogatja, mint régen, én pedig a nyakába fúrom a fejem, mélyen beszívom illatát, mellkasára pedig apró köröket rajzolok a körmömmel, amitől mindig kirázta a hideg. Amikor pedig nem volt csukva a szemem, akkor a régi beszélgetéseinket olvastam vissza, s közben abban bíztam, hogy írni fog, hiszen ő is elérhető volt.

De nem írt. Pedig én annyira beszélgettem volna vele, századjára is nevetni akartam vele együtt a megismerkedésünk estéjén, sokadjára végig akartam hallgatni hogyan utasította el általános iskolában az akkori élete szerelme és hogy miatta megfogadta, csak akkor fog újra randizni, ha belül érezni fogja, hogy az a lány a felesége lesz majd, s azt is újra hallani akartam tőle, hogy az a lány én vagyok.

Én is elmondtam volna neki, hogy nem gondoltam komolyan amikor azt mondtam, én nem akarok kapcsolatot, legyünk csak önmagunk és ne adjunk ennek az egésznek, ami köztünk van, semmilyen nevet. Bevallottam volna neki, hogy ez hatalmas nagy hülyeség volt tőlem, és hogy ezt csak azért mondtam, mert féltem Carlos reakciójától, s attól is féltem, hogy a rengeteg tini rajongója szét fog majd szedni. Bevallanám neki, hogy már érettebb vagyok én is, és nem érdekel senkinek a véleménye, reakciója. És azt is beismertem volna, hogy igaza van, nem csak ő hibázott, hanem én is.

Ugyanakkor azt is meg akartam vele beszélni, hogy miben változtam, miben lettem kevesebb a szemében, miért kezdett el más lányok után is érdeklődni, amikor elvileg tudta, hogy már megismerte a leendő feleségét? Mi másra vágyott még? Mivel nyújtottak neki azok a lányok többet? És miért húzta végül velem olyan sokáig, miért nem szembesített egyből azzal a ténnyel, hogy már nem érdeklem annyira, mint az elején?

Egészen idáig nem akartam hallani ezekre a kérdésekre a választ, most azonban tudni akartam mindent. Azért, hogy tiszta lappal indítsunk újra, vagy inkább azért, hogy végleg lezárjam magamban kettőnk történetét. Az eszem az utóbbit szajkózta, de a szívem megállíthatatlanul húzott hozzá.

Az este folyamán többször is meg akartam indulni a szobája felé, de aztán mindig megtorpantam, s végül kibírtam a reggeliig azt, hogy nem látom, pedig csak őt akartam látni. Percekig hideg víz alá tartottam a fejem abban bízva, hogy kevésbé lesz nyúzott fejem, s újból le is zuhanyoztam. Szobámban nagyjából összepakoltam, hogy ne indulás előtt kelljen majd sietnem, majd egy fekete leggingset és egy oversized pulcsit kaptam magamra, hajamat csak lazán összefogtam, és a szobapapucsban csoszogtam le reggelizni. Egyszerre voltam farkas éhes és éreztem azt, hogy egy falat nem menne le az izgatottságtól a torkomon.

- Jó reggelt! - köszöntem a Sainz családnak, akik már javában reggeliztek.

Tekintetem gyorsan végig vezettem a társaságon, s ekkor láttam, hogy Lando nem volt jelen. Egy kora reggeli géppel hazament volna? Nem hiszem, akkor Carlos nem lenne itt mert kivitte volna a reptérre. De mi van, ha taxizott? Nem, ő tuti nem szállna taxiba. Vagy mégis?

- Jó reggelt, Addy! Hogy aludtál? - köszöntött Reyes.

- Remekül! Jó volt újra ebben a szobában aludni. - füllentettem.

Carlos erősen méregetett, s szinte biztos voltam abban, hogy tud arról, hogy Lando a szobámban volt az éjjel. De egyelőre nem szólt semmit, én pedig pont vele szemben helyet foglaltam, s egy croissantot próbáltam legyűrni a torkomon.

- Ad, van valami dolgod mára? - kérdezte hirtelen Isa.

- A hazautazáson kívül nincs sok minden. - feleltem.