Playing with the fire | Lando Norris

ten

Hard decisions

Amint visszaértünk a Sainz birtokra, Lando kipattant a kocsiból és célirányosan a ház végében található kis fa raktárhelyiség felé sietett. Olyan gyorsan lépkedett, hogy alig bírtam lépést tartani vele, miközben én folyamatosan hátra felé pillantgattam, nehogy valaki utánunk jöjjön.

Lando, mint aki otthon van, kikapta a kulcsot a fa ajtóból, majd miután mindketten beléptünk a helyiségbe, magunkra zárta az ajtót.

Kiskoromban soha nem mertem ide egyedül bejönni, mert Carlos mindig azzal ijesztgetett, hogy itt lakik a mumus, és direkt ezért mindig engem küldtek be ide, hogy hozzak ki valamit, ugyanis régen tele volt ez a hely a játékainkkal. Pár négyzetméter volt csak az egész, mégis volt itt bent focikapu, tollaslabda háló, a medencébe gumimatrac, csúszda, és padlótól a plafonig minden egyéb játék. Most azonban, csak a focikapu maradt itt, az is eléggé viseltes, rozsdás állapotban van már. Ez is csak azt juttatta az eszembe, hogy tényleg felnőttünk.

Nekem pedig el kellene kezdenem végre tényleg felnőttként viselkedni.

- Hozzád fogok érni. - szólalt meg hirtelen Lando, ezzel megszakítva a merengésemet.

Észre sem vettem, de minden bizonnyal amíg én nézelődtem, ő végig engem nézett. Tetőtől talpig végig mért, majd közvetlenül elém lépett. Orrunk szinte összeért, s mindketten ugyanolyan ütemben vettük a levegőt. Mellkasunk egyszerre mozgott fel, majd le.

- És ezt be kell jelenteni? - szólaltam meg én is, kissé rekedt hangon, amin még én is meglepődtem, nemhogy Lando, aki ennek hatására egy hatalmasat sóhajtott.

- Igen, ugyanis ez egy figyelmeztetés.

- Figyelmeztetés? - kérdeztem vissza elfogott mosollyal.

- El fogok számolni tízig, miközben téged érintelek. Ha nem löksz el magadtól ez alatt az idő alatt, akkor meg foglak csókolni. És ha most megcsókollak, akkor nem fogok tudni leállni és minden nap, minden percben ezt akarom majd csinálni, tehát soha nem fogsz tudni szabadulni tőlem. - magyarázta halkan, miközben arcom fürkészte, s egy pillanatra sem vette el a tekintetét rólam.

- Valóban? - húztam az agyát, miközben legbelül én is ugyan ezt éreztem.

Mindennél jobban vágytam rá, és ez kicsit ijesztő is volt, hiszen újból teljesen a megszállottjává váltam. Mindig ott lebegett a gondolataim között az, hogy megint rossz vége lesz a kettőnk kapcsolatának, de akárhányszor rá néztem, el is felejtettem ezeket a gondolatokat, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire akarom Őt.

Felelőtlen vagyok megint. Nem gondolkozok, hanem csak a szívemre hallgatok. Még mindig nem tudok felnőttként viselkedni, egyszerűen olyan vagyok mint egy tini, mert nem tudok ellenállni egy férfinek, pedig nem olyan nehéz feladat ez. De ő teljesen elveszi a józan eszemet.

Főleg, amikor hozzám ér...

- Tíz. - egyik kezét a fejem mellé támasztotta a falnak, míg a másikkal derekamba markolt.

- Úristen, tényleg vissza számolsz! Akkor gyorsan leellenőrzöm a lehelletem. - próbáltam poénkodással enyhíteni az izgalmamon, de amint hozzám ért, lábaim megremegtek, és olyan dolgokat képzeltem el magunkról, amiket soha senkinek nem vallanék be.