Playing with the fire | Lando Norris

epilogue

The drip finally stops

Január 3. Újra itt vagyok, azonban most nem egyedül érkeztem. Ezúttal nem is gyomorideggel, hanem megnyugvással és könnyű, boldog szívvel jöttem. Egyik kezemben két mécses volt, míg a másikkal annak a férfinek a kezét fogtam, akivel a hátra lévő életemet tervezem eltölteni. Ő két fehér rózsacsokrot szorongatott a kezében, és valamiért feszült volt. Pedig nem volt semmi oka arra, hogy féljen.

- Hát, itt vagyunk. - sóhajtottam fel, amikor a szüleim sírjához értünk.

- Josè Eduardo Raúl Garcia és Ana María Esperanza Garcia. - olvasta le a neveket halkan. - Neked hogy lett ilyen rövid neved? - kérdezte, amin kénytelen voltam nevetni.

- Nekem se rövid. Te komolyan nem tudod a teljes nevem? - játszottam a sértődöttet, amikor valójában tényleg ilyen egyszerű nevem volt.

- Mi? Komolyan nem csak Adeline Garcia vagy? - szemei hatalmasra nyíltak.

- Valójában Adeline Estrella Gloria Lucia Garcia vagyok. - feleltem teljesen komor arccal.

- Jó, köszi hogy még az esküvő előtt szóltál erről.

- Csak hülyéskedtem, nincs több nevem, valószínüleg pont azért, mert a szüleim is utálták, hogy egy percig csak a nevüket sorolták. - felnevettem a reakcióján.

- Hihetetlenül kreatív vagy. - gúnyolódott rajtam, de azért a szája szélén ott bújkált egy kis mosoly. - Van esetleg valami, amit még nem tudok rólad?

- Van egy ikertestvérem. - füllentettem ismét.

- Hazudsz. - felelt, s már rám sem nézett, hanem csak maga elé bámult.

- A francba. De azért vicces lenne, nem? Meg tudnál birkózni velünk? Sőt, egyáltalán engem választál, ha lenne ikertestvérem? - bombáztam a hülyébbnél hülye kérdéseimmel, amiket igazából nem egy temetőben kellett volna átbeszélni, de én ezt másképp fogtam fel. Soha nem úgy gondoltam erre a helyre, hogy ez egy temető, hanem úgy éreztem, hogy szimplán csak a szüleimhez jöttem, akik előtt pedig bármiről beszélhettem.

- Ha szőke lenne, akkor tuti nem. - vágta hozzám kíméletlenül, de legbelül tudtam, hogy csak viccel. Vagy legalábbis reméltem.

- Menj a picsába, Lando Norris! - sértődötten beleboxoltam a karjába, mire ő nevetve karolta át a vállam és húzott magához közelebb, majd egy puszit nyomott a hajamba.

- Mondtam már, hogy szeretlek? - kérdezte hirtelen.

- Még nem elégszer. - vágtam rá egyből.

- Hát te főleg nem mondtad nekem elégszer! - szúrt vissza, én pedig szembe fordultam vele, majd lágyan megcsókoltam, de Ő hamar elhúzódott.

- Most mi az? - kérdeztem.

- Semmi, csak furcsa ennyi ember előtt csókolózni. - felelt, majd mindketten felnevettünk.

- Pedig senki nem ítélkezik, csak hallgatnak. Sőt, ha rajtuk múlik, akkor nem is köpnek be a médiának és legalább még egy pár napig élvezhetjük a csendet magunk körül. - feleltem vállam megvonva.

- Addy, kímélj meg a morbid vicceidtől, kérlek!

- Jó, bocsi. - feleltem fejem lesütve. - Bocsi mindenkitől, nem akartam tiszteletlen lenni. - folytattam.

- Na jó, menjünk inkább. Ülj be a kocsiba, mindjárt megyek én is. - felelt, amin meglepődtem.

- Miért nem jössz te is? Van itt rokonod?

- Nincs, csak menj, oké? - még mindig kissé feszültnek láttam, így inkább engedelmeskedtem.

Sarkon fordultam, és amikor már távolabb jártam, de mégsem voltam annyira messze, újra meghallottam a hangját.

- Biztosan látják fentről, de szóban is elmondom, hogy a saját életemnél is fontosabb nekem a lányuk, és ígérem, minden megteszek azért, hogy a múlt fájdalmait elfeledtessem vele és egy olyan életet biztosítsak számára, amiben a lehető legboldogabb lesz. - finoman kellett lépkednem, hogy ne okozzak nagy zajt a lábam alatt heverő levelek és gallyak miatt és ezáltal érteni tudjam Lando szavait.

Bár ő nem akarta, de mégis milyen jó, hogy ezt hallani tudtam, mert az eddiginél is százszor erősebb érzelem és tisztelet keletkezett bennem iránta, s végleg megbizonyosodtam arról, hogy jó helyen vagyok.

Vége