Playing with the fire | Lando Norris

twenty-five

The feeling of love arrived

- Remélni, hogy igent mond... Remélni, hogy igent mond... Remélni... hogy igent... mond... - motyogtam halkan magamban, miután egy határozott mozdulattal letéptem a levelet az ajtóról.

Kénytelen voltam újra és újra elolvasni az utolsó mondatot, mivel annyira dobogott a szívem, hogy a saját gondolataimat sem hallottam tőle, és a kezem is úgy remegett, hogy összefolytak a betűk, így még a tizedik olvasatra sem voltam biztos abban, hogy tényleg jól olvastam-e.

Majd összeszedtem a gondolataimat, és megfordultam. S jól éreztem, hiszen ott állt Ő, a gyertyafénytől csupán homályosan megvilágított hálószoba ajtajában. Nem volt sok fény, de még így is láttam azt a visszafogott szenvedélyt és csillogást a szemeiben, mint aki egyszerre akarna robbanni, de mégis végre megnyugodott. Bézs öltöny szettben és fehér ingben volt, ami annyira piszok jól állt a barna bőrén. Nem mozdult, nem szólt semmit, szerintem percek telhettek el, amíg csak csendben néztünk egymásra, Ő pedig végig lágyan úgy mosolygott rám, mintha olvasta és értette volna az összes gondolatomat, ami hihetetlen, mivel még én magam sem tudtam, mire is gondolok pontosan, annyi minden futott át az agyamon. Ez tipikusan olyan nézése volt, amitől a szívem még hevesebben kezdett el verni, a gyomrom liftezett egyet, a levegőt is szaporábban vettem, majd végül én voltam az, aki megtörte a csendet.

- Lando... Ez mi? - kérdeztem olyan remegő hanggal, hogy még én sem ismertem rá a hangomra, s a levélre mutattam.

Száját kissé szélesebb mosolyra húzta, s az eddig a zsebében pihenő kezeit is elővette, majd ellökte magát az ajtótól és néhány lépést közelített felém. Még így is volt köztünk legalább öt méter távolság, de egyből megéreztem ezzel az illatát, és a levegő is forróbbnak érződött.

- Minden rajta van. - válaszolt egyszerűen.

- De, de én nem értem. - a hajamba túrtam idegességemben. Azt vártam, mikor ugrik elő valaki egy kamerával és ordítja az arcomba azt, hogy át lettem verve, mert egyszerűen nem hittem el ezt az egészet.

- Melyik részét nem érted? - hangja lágy volt, és türelmet sugárzott. Egy újabb lépést tett felém.

- Az egészet nem értem, Lando! Mi ez az egész? Hol van a barátnőd? Milyen tervről van szó? Mire kell igent mondani? - szabadultak fel belőlem a kérdések, s talán a kelleténél jobban is felemeltem a hangom. Azt éreztem, hogy teljesen az idegösszeroppanás szélén álltam.

- Ez az egész, amit itt a szobában látsz, miattad van. A barátnőm itt áll előttem. Utólag pedig belátom, hogy kicsit, na jó, inkább nagyon túl komplikáltam ezt a tervet, de sosem szerettem az egyszerű megoldásokat. - magyarázta, azonban az utolsó kérdésemre szándékosan nem adott választ. Minden egyes szavával egyre gyorsabban vert a szívem, és nem tudtam eldönteni, hogy azért akarok odaszaladni hozzá, hogy megcsókoljam, vagy azért, hogy egy hatalmas pofont adjak neki.

- Még volt egy kérdésem... - szóltam ezúttal sokkal halkabban, mint az előbb. Szemeimet lehunytam, és erősen szorítottam, egészen addig, ameddig közvetlenül elém nem lépett, s nem nyúlt finoman az egyik kezemért.

Tenyere neki is legalább annyira izzadt volt, mint az enyém, de ez egyikőnket sem zavart. Lassan nyitottam ki a szemem, s tekintetem egyből az Ő tekintetébe fúródott. Ott állt velem szemben teljes pompájában, majd szabad kezével ismét a zsebébe nyúlt, ahonnan egy aprócska fehér dobozt vett elő.