Playing with the fire | Lando Norris

seventeen

Everything is falling apart because your new life will cost you your old one

Amikor először megláttam Lando-t, azt gondoltam, hogy nekem ő egyáltalán nem az esetem. Nem volt túlságosan magas, kölyökképe volt, nagynak tartottam az orrát és a szemöldöke sem tetszett. Egyáltalán nem olyan férfit képzeltem el kiskoromban magam mellé, mint Lando, de aztán idővel, ahogy megismertem és ahogy beleszerettem a személyiségébe, mégis a világ leghelyesebb emberévé vált a szememben.

És aztán a lehető legváratlanabb pillanatban ott állt előttem egy idegen, aki gyerekkori álmaim megtestesítője volt. Akitől még álmodni sem tudtam volna helyesebbet. Aki szó szerint öröm volt a szememnek.

- Ó, te jó ég... Te nem Carlos vagy. - csak ennyit tudtam hirtelen kinyögni.

- Én a monacói kiadású Carlos vagyok. - mosolyodott el, s még gödröcskéi is voltak. Álmodom, vagy tényleg ez a valóság?

- Mi? - annyira zavarban voltam, hogy nem értettem, mire gondolt.

- Charles-nak hívnak. És a Carlos név francia megfelelője Charles. - nevetett fel kedvesen, egyáltalán nem lenézően, pedig elsőre tuti egy ostoba picsának tűnhettem.

- Jaaa, haha, így már értem, ez jó volt! - össze-vissza beszéltem, s még én sem értettem saját magamat, hogy mi történik velem, mert sosem viselkedtem így egy férfi társaságában sem. Általában én hoztam zavarba a férfiakat és nem fordítva. Borzasztóan szánalmasan nézhettem ki...

- Maga Leclerc hozzátartozója vagy alkalmazottja? - szólt közbe egy orvos, s így megmentett a kínos szituációból.

- Nem, én Sainz asszisztense vagyok. - feleltem.

- Ez esetben sajnálom, de nem jöhet velünk. El kell vinnünk kivizsgálásra, mert elég nagy sebességgel csapódott be a falba.

- Biztos, hogy nem jöhetne velünk? - kérdezte Charles, mire szemeim kikerekedtek. Nem is voltam biztos abban, hogy jól hallottam, amit kérdezett, de amikor már fél perce felváltva bámult az orvosra és rám, realizáltam magamban hogy tényleg azt akarta, hogy menjek vele. Mi a franc?

- Sajnos szükség van itt rám, a főnököm még a pályán van, ha érted mire gondolok... Mármint ez nem sajnos, mert nem baj hogy szükség van rám, ennek örülök nagyon hogy hasznos vagyok valaki számára, és persze az sem baj, sőt, tök jó hogy Carlos-nak nincs semmi problémája és a pályán lehet, de azért mégis sajnos, mert így nem tudok veled menni, pedig nagyon szívesen lennék veled az biztos. - csacsogtam, majd az utolsó mondat után a szám elé kaptam a kezem. - Várj, ezt most én tényleg kimondtam?!

- Határozottan! - nevetett fel, majd kénytelen volt beszállni a mentőautóba. - Az érzés kölcsönös, szóval biztos látjuk majd még egymást. - kacsintott rám, majd becsukták rá az ajtót, én pedig csak pislogtam magam elé még akkor is, amikor már az autó is elment.

Véletlen? Sors? Az égiek? Akármi vagy akárki is rakta pont most az utamba ezt a férfit, az szerintem azt élvezi, ha engem folyamatosan szívathat.

Az első szabadedzés második felére értem vissza a garázsba, és immár onnan néztem tovább az eseményeket. Carlos egészen jó helyen, a 3. helyen zárt, míg Lando a középmezőny végén, a 17. helyen végzett. Rengetegszer hagyta el a pályát, nem figyelt az elengedésre sem, még a kommentátorok is megjegyezték, hogy szokatlanul szétszórt és nem értik ennek az okát. Sajnos én tudtam, mi, vagyis egészen pontosan ki áll a gyenge teljesítménye hátterében, és ez belülről teljesen felemésztett.

Egész délután össze-össze találkozott a tekintetünk, de semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből. Nem tudtam eldönteni, hogy megvetés, szánalom, utálat vagy éppen szeretet, vagy egyszerre mind sugárzik a tekintetéből, hiszen ahányszor összenéztünk, mindig mást éreztem. Ez pedig bizonytalanná tett, s így muszáj voltam tenni valamit.