Playing with the fire | Lando Norris

fourteen

Thunder and lightning

- Furcsa, nem? - kérdezte lágyan.

Fejem mellkasán pihent, ő pedig karom simogatta. Fogalmam sincs, mióta feküdhettünk csak így csendben, teljesen elvesztettem az időérzékemet, mivel kizárólag az ő egyenletes szívdobogására tudtam figyelni. Azt hiszem, soha nem éreztem még ilyen szintű nyugodtságot, mint most.

- Mire gondolsz?

- Arra, hogy minden az időzítésen múlik. - kezdte egy hatalmas sóhaj kíséretében, majd folytatta, továbbra is csak a plafont bámulva. - Megvolt köztünk a kémia, megvolt köztünk a szeretet. Szinte az egész világot képesek lettünk volna együtt meghódítani, mindenünk megvolt. Egy apró részlet azonban nem stimmelt, amit akkor képtelenek voltunk bevallani nem hogy egymásnak, de még saját magunknak sem. - egy pillanatra megállt a mondandójában, s végre szemembe nézett. - Nem álltunk készen egymásra. - fejezte be rezzenéstelen arccal, teljesen átszellemülve.

Nem akartam, de mégis elnevettem magam, hiszen imádtam, mikor így filozofálgatott és előjött belőle Coelho. Nagyon jól esett, amikor ennyire komoly volt, de valahogy mégsem ezzel az énjével asszociálom őt, és a két oldala között óriási a különbség.

- Elég nagyképű, hogy azt gondolod, rád bármikor készen lehet állni, hiszen egy két lábon járó katasztrófa vagy. - feleltem még mindig nevetve.

- Pedig az előbb nagyon is úgy tűnt, hogy készen állsz erre a katasztrófára. - felelt, majd egyszerűen megcsókolt, mivel újból kezd természetessé válni számunkra az, hogy bármikor megcsókolhatjuk a másikat. Ez a tudat pedig a világ legboldogabb emberévé tesz.

- Min mosolyogsz? - kérdeztem csók közben, mire ő egy pár centire elhúzódott tőlem.

- Nem is mosolyogtam. Honnan veszed, hogy mosolyogtam? - kérdezett vissza pimasz arckifejezéssel.

- Éreztem a számon.

- Szerinted min mosolyoghatok? - újból felém tornyosult, két tenyerét a fejem mellé támasztotta le, hogy esélyem se legyen elmenekülni. - Rajtad. Pontosabban, te miattad, mert tudod, amikor nem akarom az összes hajamat kitépve ordítani miattad, akkor ritkán meg is tudsz mosolyogtatni. - kontrázott rá az előbbi beszólásomra.

- Jól van, Norris... - a bordája alatt megcsikiztem mindkét oldalt, hiszen tudtam, hogy ezt ki nem állhatja, így tudtam gyorsan kicsúszni alóla. - Nehogy én is egészen véletlenül kiégessem vasalás közben a ruháidat. - folytattam, majd az előszoba felé mentem, ugyanis úgy gondoltam, hogy ideje lenne itt hagyni az én lakásom és neki látni a feladatunknak.

- Őszintén, ezt ki is nézem belőled. - felelt nevetve, majd ő is feltápászkodott, felvette a pólóját, majd a cipőjét, nyomott egy gyors puszit a számra, majd kiléptünk az ajtón.

A lift helyett most csak gyorsan leszaladtunk a lépcsőkön egészen a garázsig, ahol Lando a jól megszokott helyén parkolt. Hiába nem lakott itt soha, mégsem állt senki arra a helyre, ahol ő állt, valahogy azt kisajátította magának.

Egy vadonatúj és gyönyörű sötétkék McLarennel érkezett. Tudtam, hogy ő tervezte, hiszen tele volt vele az Instagram feed akkoriban. Soha nem ültem még nem hogy ilyen, de ehhez hasonló autóban sem, ezért kissé zavarban is voltam.

- Na és, te készen állsz rám? - kérdeztem, hogy izgatottságomat valamennyire enyhítsem miközben kihajtott a parkolóból.

- Én olyan kész vagyok, mint egy húsleves ami már hat órája fő. - felelt vigyorogva, majd összekulcsolta a kezeinket, és nyomott a kézfejemre egy apró puszit.