Playing with the fire | Lando Norris

thirteen

Soulmates always find their way back to each other

Van valami megmagyarázhatatlan abban, amikor két embert újra és újra egymás útjába sodor az élet. Nem számít hogyan váltak el egymástól, milyen messze kerültek, így is úgy is visszatalálnak egymáshoz.
Mintha a Föld, s az egész univerzum azt sugallná, hogy „Hahó, térjetek már észhez és ne hagyjátok el folyton egymást, hiszen ti összetartoztok!"

Ezek azok az emberek, akiknek az oldalán van egy kis apróság, amit sorsnak hívnak, és  Lando-val mi is ilyen emberek voltunk. Azt még próbálom megfejteni, hogy a sors hozza a döntéseinket, vagy a döntések a sorsunkat, de bárhogy is legyen ez, egyszerűen nem tudom őt elkerülni, valahogy mindig visszacsempészi magát az életembe. Hiába nem beszéltünk az esküvő óta, mégis újra és újra találkoztam vele valahol, mivel az elmúlt hetekben Monacóba költözött.

Messzebb laktunk egymástól, szinte mondhatjuk azt is, hogy én laktam Monaco egyik végében, ő pedig a másikban. Mégis, összefutottam vele a kisboltban, a gyógyszertárban, egymás mellett álltunk meg autóval a piros lámpánál, majd találkoztam vele a lakásom előtt is.

Nem akartam hinni a szememnek. Kócos hajjal és gyűrött, félregombolt inggel lépett ki a társasház ajtaján pont akkor, amikor én visszajöttem a futásból. Álcázni sem próbálta, mit csinált az éjjel, én pedig ismét egy idiótának éreztem magam.

- Komolyan? A szomszédomhoz jársz dugni? - kérdeztem tőle elcsukló hangon.

Megtanulhattam volna már, hogy az emberek nem képesek a változásra, nem is értem, hogy lehettem ennyire naív, hogy majd Lando Norris pont rám fog várni, mellettem fog elköteleződni és ki fogja bírni azt, hogy hetekig ne érjen nőhöz. Persze, mert Lando Norris erről volt híres. Tényleg hihetetlen, mennyire hülye vagyok.

- Mivan? - kérdezett vissza.

- A kinézeted elég árulkodó. - feleltem, ő pedig végig nézett magán, majd kacér mosolyra húzta a száját.

- Csak nem féltékeny vagy?

- De, nagyon. - feleltem szemforgatva.

Nem akartam mást, csak magamra csukni az ajtót és újra egyedül lenni és elfogadni azt, hogy valószínüleg örökre egyedül is fogok maradni.
Megkerültem Lando-t, egyszerűen faképnél akartam hagyni, de ő a csuklóm után kapott.

- Várj már, Mrs. Legféltékenyebbemberavilágon! Nem dugok senkit. - nevetett fel. - Sajnos. - fűzte egyből hozzá halkan, majd folytatta. - Azért nézek így ki, mert fogalmam sincs arról, hogyan kell mosni, vasalni meg főleg nem tudok, ezért a segítségedre lenne szükségem. Hiába néztem róla YouTube-on tutorial videót, sorozatban 3 pólómat is kiégettem, az összes fehér ruhám összement gyerek méretűvé és már nem volt mit felvennem, ezért kotortam ki az egyik doboz legaljáról ezt az inget, az egyetlen tiszta felsőmet, és fésülködés nélkül egyből rohantam hozzád.

- Nem értem, hogy ehhez nekem mégis mi közöm van. Egyáltalán miért vagy most itt? Miért nem otthon vagy és gyakorlod a vasalást? - folytattam a közömbös hangnemet, és büszke voltam magamra, hogy így tartani tudtam magam előtte, miközben belül darabokra voltam törve.

- Mert egyedül képtelen vagyok erre. Nem jössz át segíteni? - nézett rám kérlelően, de én csak összefontam magam előtt a karomat. - Kérlek! - folytatta, amikor látta, hogy nem hat meg a kiskutya szeme.

- Miért nem kéred meg erre a barátnődet? - szúrtam neki oda.

- A mimet? - kérdezett vissza meghökkenve.

- Jól hallottad. A barátnődet, aki annyira tökéletes, aki mellett annyira boldog vagy, akit mindenki elfogad és imád! - borultam ki kissé. Hiába nem találkoztam még vele, de így is borzasztóan irritált hogy mindenki oda meg vissza van érte. Nem tehet róla, de valamiért a lányok mindig utálják az utódjukat.