Playing with the fire | Lando Norris

twenty-one

From a different point of view

Lando Norris szemszöge

- Cseszd meg, Lando Norris! - vágta hozzám Addy, majd faképnél hagyott és elment inkább az erkélyre egy üveg piával a kezében.

Végig óvatosan szemmel tartottam, nehogy túlzásba essen. Soha nem láttam még ennyire ingerültnek és a tudat, hogy miattam van ilyen állapotban, teljesen kikészített. Nem kiabált még velem sosem, még csak egy minimálisan sem emelte fel a hangját, de hogyan is kiabálhatott volna, ha soha nem is veszekedtünk? Három éve esélyt sem adtam neki, hogy kiakadjon rám, mivel amikor már tudtam, hogy elrontottam mindent, akkor egyszerűen már csak kerültem a társaságát, mire ő fogta magát, és egy szó nélkül hátrahagyott mindenkit. Emlékszem mennyire megőrjített az, hogy senki nem tudott róla semmit, olyan volt, mintha egyik napról a másikra szellemmé változott volna és eltűnt volna az egész Föld felszínéről. Még Carlos-ék sem tudtak róla az égvilágon semmit, mivel telefonon sem lehetett elérni, pedig előtte tudtak egymásról mindig mindent, még szinte azt is, mikor wc-zik a másik. Akkor azt kívántam, bárcsak veszekedtünk volna inkább egy hatalmasat, csak maradt volna velünk. Kiabálta volna le a fejemet, nyugodtan fel is pofozhatott volna. De Adeline Garcia inkább mindig magában, csendben szenvedett, s került mindenféle konfrontálódást. Soha nem mutatta ki másnak ha fájt neki valami. Hosszú hetek, sőt, hónapok kellettek ahhoz, hogy én elérjem nála azt, hogy megértse, nem gáz az, ha kimondja és kimutatja az érzelmeit. Elértem nála ezt a hatalmas változást, és mire sikerült ez, megmutatta nekem azt, hogy néha tud ő is gyenge lenni, én addigra eljátszottam a bizalmát és elszúrtam mindent.

Tudtam, hogy nem fogok tőle soha jobbat találni, mivel az ember érzi azt, ha valakit neki szánt a sors. És Adeline Garcia-t egyértelműen nekem teremtették. Akkor megfogadtam magamnak, hogy egyszer, ha kijön rá a lépés, visszaszerzem magamnak. Azt is megfogadtam, hogy ha újra meg tudom őt szerezni, akkor soha többet nem hozom őt ilyen helyzetbe, és nem is engedem el magam mellől.

De most mégis itt tartunk.

Könyörgöm, Addy, ne add még fel a kapcsolatunkat, már csak pár hét van hátra szilveszterig, és akkor minden meg fog változni közöttünk.

Miközben a lányt figyeltem és elmélkedtem, eszembe jutott, hogy miért is jöttem igazából. Charles-t kerestem a szemeimmel a társaságban, aki a kanapén ült hátradőlve, s úgy bámulta az ablakon áz én Addy-met, hogy már majdnem a nyál is kifolyt a szájából.

- Jó a látásod, Leclerc? - kérdeztem, miközben lehuppantam mellé a kanapéra. Addy nem látott minket, mert az erkélyen kihajolva háttal állt nekünk, így nyugodtan tudtam rendezni Charles-sal a dolgokat.

- Hát, fogjuk rá. Van szemüvegem, de ritkán hordom és nem is túl erős, ezért összességében azt mondanám, hogy jó a látásom. Miért? - magyarázta.

- Azt akarod, hogy továbbra is jó látásod legyen?

- Mivan? - kérdezett vissza összeráncolt homlokkal.

- Jól hallottad. Ugyanis ha mégegyszer így nézel Addy-re, akkor garantálom neked, hogy kikaparom a szemedet.

- Szóval tényleg te vagy az, aki összetörte! Tudtam! - csapott a combjára, miután átfutott rajta a felismerés.

- Nem tudsz te semmit, Leclerc. Egyszerűen csak maradj távol tőle és ne nehezítsd meg a dolgom.

- Milyen dolgod? Nincs már neked semmiféle dolgod vele. - nevetett fel cinikusan, én pedig éreztem, hogy a vérnyomásom kezd az egekbe szökni attól, hogy mennyire el van Charles tévedve és mennyire el is hiszi azt, hogy megszerezheti Addy-t.