Ollóvágásnyira

Felesleges pótlék

A város távoli zaja volt az egyetlen zaj forrás köztünk, ahogy álltunk egymástól pár lépésre egy domblejtőn. YoonGinak legalábbis, nekem a fülemben visszhangzott a szívem vad dobogása. Nem szólt semmit legutolsó mondatomra, csak némán nézett engem, néha hajába túrva elkapva tekintetét a tájat kémlelte, figyelve van-e bárki a közelünkben. Összepréselve ajkaimat vettem egy mély levegőt, majd ki is fújtam azt, ezzel minden korábban bennem maradt sértettséget és haragot kieresztettem.

- Nem fogsz semmit se mondani? – hangom elcsuklott a végére, de YoonGi még mindig csak nézett maga elé. Meg nem tudtam volna mondani min járhat az esze.

- Sajnállak. – bökte ki, kezeit zsebre vágva még mindig cipőjének orrát vizsgálva.

- Jól is teszed. De az érzés kölcsönös. – tettem pár bizonytalan lépést felé, arra számítva, hogy egyszer csak sarkon fordul és faképnél hagy, de nem így tett. Maradt, sőt, azt is engedte, hogy egyik kezét kihalászva kabátja zsebéből összekulcsoljam ujjainkat. – Van még kedved sétálni és picit mesélni arról, hogy ki voltál minden előtt? – hangom kedves volt és érdeklődő, mert bár legtöbbször csak az üvöltésből érti meg a mondani valómat, hátha így előbb megnyílik nekem és megismerhetem az ő szemszögét.

Kéz a kézben jártuk az erdőnek egy szintén ritkán járt ösvényein, úgy tűnik YoonGi rengetegszer sétálhatott ilyen helyeken, mert magabiztosan vezetett. Nem szólt semmit, nem kezdett bele mesélésbe, de elhatároztam, hogy nem is fogom erőltetni, megpróbálok nyugodt és türelmes lenni felé. Biztosan idő kell neki, hogy egy olyan időszakról meséljen, ami már több mint egy évtizede lassan, hogy történt. Tudtam, hogy nagyjából miért ölte meg ChaRint, ahogy azzal is valamennyire, hogyan is zajlott a sorsfordító nap. De ezen kívül nem tudtam ki volt Ő előtte. ChaRin naplója egy olyan YoonGiról pedzegetett történeteket, akit el se tudtam képzelni. Egy életvidám, kedves és végtelenül odaadó romantikus srác. Ha lehet hinni a naplójának, akkor valahol mélyen YoonGiban ott kell még lennie valahol ennek a srácnak, akit jó ügyesen rejteget a világtól.

- Mikor kezdtem a gimit, akkor nem éppen olyan életet képzeltem el magamnak, mint amit végül sikerült összehozzak. – nem számítva hangjának felcsendülésére riadtan ugrottam meg, de inkább csak csendben vártam, hogy folytassa. - NBA játékos akartam lenni, de mint látod... nem így lett. – nevetett halkan lehorgasztott fejjel. – Nem mintha a sérülés lett volna az egyetlen oka. Nem nagyon nőtem tovább 16 éves korom óta és a 176 centi nem éppen egy NBA szintet megütő magasság. Korábban kellett volna lemondanom erről a bugyuta álmomról, de tudod, ott voltak a bátorító szülők, barátok és persze a csapat és edző, akik hiú reményeket tápláltak bennem, hogy de jó vagyok és ne csüggedjek. – hallgatva történetét akaratlanul is eszembe jutott az a számtalan érem és kitüntetés, amiket szerzett az iskolás évei alatt. Azok is csak erősítették a történetét, hogy volt tehetsége a sporthoz. – Minden jól ment amúgy, megyei és országos versenyeken is vettünk részt a többiekkel és érem nélkül haza se jöttünk legtöbbször. Az edzőm, Mr. Choi, be is ajánlott egy külföldi sportakadémiára, nagy esélyeim voltak, hogy sikerül elnyerjem az ösztöndíjat. Már csak egy szezont kellett volna végig vigyek, majd érettségi után rögtön mehettem volna. Ha nem baszom el azt az ugrást akkor lehet most éppen valahol, talán Szingapúrban készülnék egy meccsre és nem itt lennék. De ki tudja, lehet később sérültem volna meg és repülhettem volna haza, hogy akkor kezdjem újra az életem.

- Talán az rosszabb lett volna. – bátorkodtam megszólalni. – Mármint, így nem veszett oda évek az életedből a sulit követően. Úgy mond még pont időben történt ez veled. Plusz szerintem azt is nehezebben dolgozza fel az ember, ha valamit el kell veszítenie. Így csak egy álmodról kellett lemondanod, sose kellett megtudjad mennyire rossz vagy jó.