A másik oldal /SZÜNETEL/

12. Sajnálom!

Ott álltam a gyengélkedő ajtaja előtt és meg akartam halni. Najó, elmondom kicsit részletesebben. Szóval telihold után egy nappal elhatároztam, hogy kibékülök Remussal. Igen, ez a részletesebb beszámoló. Ennyi.

- Menj már! - tette a mancsát az ajtóra Chloe és számon kérően rám nézett.

- Megyek már - mondtam feszülten, de szavaimat nem váltottam cselekvésbe.

- Na én nem várok itt tovább. Sürgős elintézni valóm van, ugyanis reggel nem vittél ki - azzal mérgesen elkocogott. De ekkor nem tudtam ezzel foglalkozni. Azelőtt még sosem stresszeltem ha beszélnem kellett Remussal. Najó, amikor eltörtem a biciklimet talán egy kicsit igen, de ennyire még sosem.

Vettem egy mély levegőt és lenyomtam a kilincset. Hála Merlinnek senki nem volt a gyengélkedőben. Senki, kívéve Remust. Ott feküdt az egyik ágyon tréning nadrágban meg pólóban és olvasott. Amikor hallotta, hogy kinyílt az ajtó, felnézett. Egy pillanatig észre se vettem az arcán húzódó durva hegeket és, hogy a feje körbe van fáslizva. Rosszabbúl nézett ki, mint azelőtt bármelyik teliholdnál.

- Szia - köszönt fáradtan mosolyogva.

- Szia - mondtam zavarodottan. - Én... azért... - bicegtem kicsit közelebb.

- Ülj le - mutatott a műanyag székre. A legutóbbi tapasztalatom miatt csak vonakodva ültem le arra a középkori kínzóeszközök által is megirigyelt, széknek nevezett ülő alkalmatosságra.

- Sajnálom! - csaptam a közelébe, miközben Remus lerakta a könyvét.

- Evan, figyelj, én...

- Nem, az én hibám volt. Nagyon durva voltam. És igazából nem is tudom, hogy miért. Asszem nagyon ideges lettem Sirius Black miatt és elvesztettem a kontrollt. Nagyon nem kellett volna ilyeneket mondanom. - Amikor befejeztem, még magam is meglepődtem, milyen profi bocsánatkérő vagyok.

- Jogosan lettél ideges - biccentett halványan. - De igazad volt valamiben. Tényleg nem vagyok az apád, de úgy szeretlek. És féltelek Blacktől.

- Én is szeretlek - pattantam fel a kínzószékről és Remus nyakába ugrottam, ezzel leverve mindent az éjjeliszekrényről. - Egyébként nem kell féltened Blacktől - húzódtam el pár pillanat múlva és leültem mellé. - Szerintem meg tudnám védeni magam.

- Nem tudom Evan. Igaz, amikor gyerekek voltunk, tényleg ismertem. Legalábbis ezt hittem. De őszíntén szólva azt gondoltam, hogy ő lesz az utolsó, aki halálfalónak áll. Erre tessék! Mi lett belőle? Egy gyilkos. Tudod aznap este, amikor Tudjukki ott járt nálatok, mindegyik barátomat egyszerre veszítettem el. Miatta. Ezt egyszerűen nem lehet megbocsátani.

- Igen, ez tényleg... kemény - haraptam az ajkamba és próbáltam nem a szüleimre gondolni.

- Amikor tizennégy éves voltam - kezdett váratlanul egy sztoriba Remus -, halálfalók meggyilkolták az apámat. Kegyetlenül. Még annyit sem hagytak belőle, hogy eltemethessük. Iszonyúan szomorú voltam és mérges. Bosszút akartam. Elloptam apukád seprűjét és megszöktem a Roxfortból, hogy megkeressem apám gyilkosát. Dolohov. Sosem felejtem el az arcát. Evan, te hála Merlinnek nem tudod, milyen halálfalók fogságában lenni.

- Szóval elkaptak? - kérdeztem tátott szájjal.

- Igen. Két hétig voltam bezárva egy hideg cellába. Tüdőgyulladást is kaptam. Ha még egy napot ott töltök, meghalok. De megszöktettek. Apád, Sirius és Peter.

- Milyen Peter? - kérdeztem.

- Hát Peter Pettigrew. Akkor nem hallgattad végig a beszélgetést a Három Seprűben?