A másik oldal /SZÜNETEL/

45. Nehézségek

Astoria szemszöge:

A szünet már rég elkezdődött. Sőt, már túl is voltunk a felén, amikor elutaztunk Franciaországba. Tudtam, hogy Evan is itt van már egy napja, de reméltem, hogy nem futunk össze. Nem akartam, hogy így tudja meg. Végülis ő a legeslegjobb barátom és ez az egész borzalmas volt. Még csak Pansynek mondtam el, mert ő el is jött velünk.

- Franciaországban vagyunk és francia ágyunk van! - ugrott az ágyra Pansy, amikor beléptünk a hotel szobánkba. Mi ketten aludtunk egyben, anya meg apa pedig egy másikban. A nővérem, Daphne elhozta a pasiját és ők ketten egy harmadikban. Amúgy biztos nem dobtak volna ki a szüleim három szobára egy fél vagyont, de azt akarták, hogy az első francia utunk a lehető legjobb legyen. Mintha ettől kevésbé fájna, hogy ott kell hagynom Angliában mindent. A barátaimat, a Roxfortot, az egész életemet.

- Milyen meglepő! - nevettem és lefeküdtem barátnőm mellé.

- Ugye nem végig olyan unalmas helyekre megyünk, mint a Beauxbatons meg a szüleid új munkahelye? - fintorgott. - Ugye nézünk majd látványosságokat is?

- Gondolom - sóhajtottam. - De bármit mutathatnak, akkor sem akarok ideköltözni apa hülye munkája miatt.

- Figyelj, azért nem olyan rossz hely ez! Van például pezsgő - mutatott az asztalra készített italra. Milyen meglepő egy öt csillagos szállodában.

- Az nem számít, hogy mi van ebben a hülye hotelben, ha ideköltözünk - húztam össze a szemöldököm.

- Most boldog utat akarsz vagy nem? Mert csak rajtad múlik - jelentette ki Pansy.

- Igaz - sóhajtottam. - De nem tudom élvezni, ha tudom, hogy ott kell, hogy hagyjalak titeket.

- Na pattanj! Fedezzük fel a várost és ne depizz, mint azok a műdepressziós picsák, akik csak figyelemre vágynak, vagy akár itt is feküdhetsz és gyászolhatod az angol életedet, amit már sose kapsz vissza és ezzel elveszítesz értékes órákat az életedből!

- Ezt most találtad ki? - néztem rá, miközben, próbáltam nem elnevetni magam. Nagyon jó döntés volt, hogy elhívtam Pansyt! állapítottam meg. Gyorsan bekopogtunk a szüleim szobájába és megmondtuk nekik, hogy elmegyünk programozni ketten, de vacsorára visszérünk.

- És tervezel találkozni Evannel, amíg itt vagyunk? - kérdezte Pansy, amikor kiléptünk az épületből és megindultunk a metró felé.

- Nem - jelentettem ki határozottan. - Neki még nem akarom elmondani - tologattam egy követ a lábammal.

- Nem halogathatod örökké - csóválta a fejét.

- Majd elmondom, amikor elmondom - rúgtam bele a kőbe, mire az visszapattant egy falról és majdnem eltalált egy galambot, aki felháborodva repült el.

- Ahogy akarod - vonta meg a vállát. - Most azt találjuk ki, hogy jutunk el az Louvre-hez. Azt muszáj látnom!

- Erre való a térkép! - intettem a tábla felé.

- Ja tényleg - lépett oda és az ujjával mutogatva kezdte követni az utat. - Jó, én elvesztem. Te vagy az okos, nézd meg az útat! - intett a tábla felé. Megforgattam a szemem és ránéztem a térképre. A nevek furák voltak, de különben, ugyanúgy nézett ki, mint egy angol metrótérkép. Pansy nyilván még életében nem tömegközlekedett. Miért is tette volna, amikor a szülei tudnak hopponálni?

- Arra! - mutattam az irányt, miután feldolgoztam az útvonalat. A metró nagyjából ugyanolyan volt, mint otthon. Itt is bemondták, hogy figyeljünk a járda és a jármű közti résre. Még felszálltunk egy buszra, majd már ott is voltunk a Tülériák kertjénél, amin át kellett menni, hogy megláthassuk az üvegből készült piramist. Gyönyörű volt. De valahogy még ezt sem igazán tudtam élvezni.

- Nézd már azt a cuki francia párt! - bökött oldalba Pansy. Arra néztem, amerre mutatott és akkor két fiút vettem észre, akik kézen fogva sétálgattak és beszélgettek. Az egyik sötétszőke volt és valamivel magasabb a fekete hajúnál, aki sántán bicegett. Csak pár másodperc után jutott el a tudatomig, hogy Evan és Julien azok. A szívroham kezdett kerülgetni és egyszerre akartam odarohanni hozzájuk meg elrohanni előlük.

- Ez nem jó - nyögtem ijedten.

- Evan! - rohant feléjük Pansy. Ezt még megfojtom!

A barátaink természetesen rögtön felénk néztek. Mindketten meglepettnek tűntek. Nem is értem, miért...

- Ti hogy kerültök ide? - kérdezte Evan, amikor Pansyvel mindketten odaértünk hozzájuk.

- Repülővel és vonattal - feleltem kikerülve a (értelmes) választ.

- Milyen meglepő! - mosolyodott el Julien.

- De most komolyan: miért jöttetek? - kérdezte újra Evan.

- Igen, Astoria? - pillantott rám barátnőm.

- Hát... Van egy kis... dolgunk itt.

- Milyen dolgotok? - faggatott tovább Evan.

- Hát... mi... mármint... - fogtam bele. - Az apám kapott itt egy munkát. Nem akarta elfogadni, de amikor megtudták anyával, hogy Voldemort visszatért, ne habozott tovább. Szóval...

- Ide költözöl? - döbbent le Julien. Evan szerintem meg se tudott szólalni.

- Úgy tűnik - bólintottam. - Evan? - néztem aggódva a barátomra.

- Attól még a Roxfortba fogsz járni, ugye? Ugye oda? - nézett rám reménykedve.

- Te is tudod, hogy kötelezően abba az iskolába kell járnod, ami abban az országban van, amiben élsz - mondtam egyenes válasz helyett. Erre nem válaszolt, csak szorosan megölelt. De abban az ölelésben minden benne volt. Mind a négy év.