A másik oldal /SZÜNETEL/

37. Furcsa nap

Visszasétáltam a griffendéles asztalhoz és leültem Hermione mellé. Bár tudtam, hogy ő azt hiszi, Harry vagyok, de így is zavarban voltam. Próbáltam elengedni a dolgot, de nagyon mart a bűntudat és fogalmam sem volt, mit kéne tennem. Végül úgy döntöttem, eszem.

Reggeli után bájitaltan következett. Erre mondjuk nem igazán vágytam Harry bőrében. Életemben először féltem Pitontól, de egyben kíváncsi is voltam. Biztosra vettem, hogy Harry túlreagálja a dolgokat és nem is olyan vészes az egész. Így hát nyugadtnak nevezhető hangulattal foglaltam helyet Harry szokásos helyén. Onnan hátulról sokkal jobb kilátás nyílt az egész teremre. Mielőtt befogattak volna a mardekárosok befogattak volna, mindig hátul ültem Astoriával, de már el is felejtettem, milyen jó volt. Ott biztonságos távolságban éreztem magam a tanártól, vagyis Pitontól, aki ekkor csörtetett be a terembe.

- Ezen az órán egy roppant nehéz bájitalt fognak elkészíteni - támaszkodott az asztalra és fenyegető pillantásokat szórt szét a teremben mindenfelé. - Felteszem, a legtöbbjüknek nem fog sikerülni, de bízom benne, hogy az a pár kevésbé reménytelen tanítványom közül lesz pár, aki el tudja majd készíteni - pillantott a mardekáros részleg felé. Láttam, hogy Draco vigyorogva súgott valamit Harry fülébe és Longbottom felé pillantott.

- Nyissák ki a tankönyvüket a százharmincnegyedik oldalon! - utasított minket Piton a szokásos monoton hangján. - Ha felfogták a szöveget, lássanak neki!

- Harry - fordult oda hozzám Weasley.

- Mi van?

- Szerinted Azkabanba kerülnék, ha az étkezőből elhoznék egy kést és Pitonba...

- Weasley, megosztaná velünk azt a nagyon fontos mondanivalóját, amit Potterrel éppen bájitaltan óra közepén kell megosztania? - csendült egy éles hang. Piton mellettünk állt és szenvtelen arccal, hűvösen nézett a mellettem ülő vörösre, akinek már nem csak a haja, de az arca is láng színű volt.

Dracoból, Pansyből és még pár mardekárosból azonnal kitört a nevetés Weasley idétlen képe láttán. Még Astoriának is a szája elé kellett tennie a kezét, hogy ne röhögjön olyan feltűnően. Nekem nehezebb dolgom volt, mert nem csak hogy nem nevethettem, de még aggódó képet is kellett vágnom, hiszen elméletileg jelenleg a legjobb barátomat alázza az számomra legutáltabb tanár.

- Nos, Weasley? Elvitte a hippogriff a nyelvét? - húzta fel a szemöldökét Piton. Le kellett hajtanom a fejem, hogy senkinek ne tűnjön fel az elfolythatatlan vigyorom.

- Én... Nem, csak... - dadogott. Felnéztem és döbbenten láttam, hogy Piton sötét szemei engem pásztáznak. Az arcán felismerés futott át, majd mintha egy mosolyt folytott volna el. Elfordította a fejét és Harryre pillantott. Testvérem nem vette észre a gyanakvó pillantást és aggódóan figyelte a fejleményeket. Na most Piton biztos, hogy ismert már annyira, hogy tudja, én nem vágnék ilyen képet, ha Weasleyt kínos helyzetbe hozza.

- Öt pont a Griffendéltől. Legyen szíves és fogja be, Weasley, legalább a háztársai kedvéért! - sóhajtott drámaian. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Bármennyire és próbáltam parancsolni a számnak, az csak nem akart lefelé görbülni. Vagy legalább egyenes maradni. Éreztem, hogy mindjárt kitör belőlem a röhögés, ezért gyorsan felemeltem a kezem. - Igen, Potter?

- Kimehetek mosdóba? - kérdeztem fulldokolva.

Piton elgondolkozott, majd határozottan kijelentette: - Nem. Szünetben intézze a dolgát!

- Nagyon sürgős! - akadékoskodtam.

- Akarja, hogy még levonjak pontot a házától, vagy nyugton marad? - Erős kísértést éreztem, hogy az első lehetőséget válasszam, de aztán nyugton maradtam. Nem Harryhez illő viselkedés lett volna, ha kimegyek. - Na azért - biccentett Piton és visszament a tanári asztalhoz. - Akkor hát lássanak is neki!