Deres reggel, hideg légkör, borús hangulat jön a szürke égtől.
Fekete lesz a piros vérből, vissza húzódva félsz a csalogató széptől.
Mit is mondjak erről az évről, ha írok a fájdalomról, veszteségről?
Ha már némaság követ a felétől, s néha még a könny is elő tör.
S amint homályosan látok, úgy másnak egy elfeledett emlékké válok.
Vagy ő nekem lesz az, ily módon a sors a lélekre cetlit sem ragaszt.
Mégis néha ez aggaszt, hogy az idő majd engem bitófára akaszt.
S, hogy én vagy ő húzza meg a ravaszt?
Vagy, hogy ezzel egy esélyt el szalaszt?
Érdekes kérdések hada sorakozik, de a válasz rájuk ki nem bontakozik.
Némán a sötétben ólálkodik, még a fénynél sem mutatkozik.
Én keresem, mert nem látom, hogy arcát megmutassa voltaképp azt várom.
Kérnék időt reá csak nem lehet, mert olybá tűnik az élet sem kap eleget.
