Azt hittem a szép megmarad, az idő túl gyorsan elszalad.
A szívvel a kapcsolat megszakad, a mosoly a szívből indulva megakad.
Ez már csak egy léthomály, az utca kövein egy láb nyom jár.
Mégis nincs hova menni már, nincs olyan ki tárt karokkal téged vár.
Újfent süt a nap, mégis testemen a didergés jele nagy.
Remeg nappal, remeg éjjel, egy pont után máshova lép el.
Te akarsz csak nem érzel, szép szavakkal csodálatot képzel.
S azok mégis hamisnak érződnek, mikor a léptek csapódnak egy - egy térkőnek.
Valami másnak érződnek, a külső világ elemei a belsőbe férkőznek.
S, bár nem kéne, de fel élednek, hisz ők se tudják mikor tévednek.
