Most még rossz a nap mi fel kel, ébredek én is csillogó szemmel.
S szorul össze mellkasom, volt mikor úgy döntöttem... Feladom.
Az életnek, én azt nem hagyom, küzdök magammal minden borús napon.
Kinézek az ablakon a szürke égre, gondolok sokszor egy eső cseppjére.
Mi esik, az égből hull, a kéz az élet olykor rossz oldalához nyúl.
De vajon lesz azon túl, vagy az olyan mi végleg szív ponton szúr?
Mert már én sem tudom igazán, hogy ember jónak tényleg mit talál.
Bonyolult lett az élet, és vele az érzelem, túl komplex ezért egy vászonra festem.
Aztán lesem, lestem a rég múlt tetteit, ezen festmények kopott kereteit.
Mik az elveimet néha szembe szegik, de valahol a világot ezek világgá teszik.
