"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌 𝐀 𝐗
Mi is történt Ikarosszal, amikor túl közel került a naphoz? Elolvadt vagy megégett a szárnya? Fontos egyáltalán? Talán olyan szempontból, hogy az olvadás lassú folyamat. Órákig, napokig, hetekig, hónapokig tarthat. Az égés gyors. Pusztító. És a nyomán semmi sem marad abból, ami egykor volt. Most bármit képes lennék megadni azért, hogy tudjam mennyi időt töltött a felhők között Ikarosz. Az én szárnyaim vajon csak megolvadtak vagy szénné égtek?
A füst beszökik a bukósisakomon és elködösíti az ellenzőt. Lófaszt se látok és baszki, életemben nem éreztem még magam ilyen kényelmetlenül benzin szagban. A benzinnek mindig otthon illata volt. Ha apám leordította a fejem egy szar verseny után a benzin illatú garázsban találtam mindig menedéket előle. Amikor komolyabb kategóriákban kezdtem versenyezni figyelemmel kísértem az autó összeállítását, ott voltam minden benzingőztől bűzlő pillanatban egészen addig, amíg már én magam is szinte eggyé váltam a szaggal és a gép szörnyeteggel, aminek rám bízták a vezetését. A benzinszag az otthonom volt, az ami a legnagyobb biztonságot volt képes nyújtani, aztán fejre álltam a pálya szélén és az addig biztonságot nyújtó illat az életemre tört. Én pedig nem tudtam menekülni tőle.
Kidobom a kormányt a kocsiból, de hiába érzem ahogy égni kezd a ruhám és a hajam nem bírok kiszállni. Nagyot kortyolok a levegőből, de szinte csak füstöt nyelek. Szédülök. Rosszul vagyok. Körülöttem viszont minden lángol. A füst csípi a szemem.
Ki kell szállod! Ki kell szállod! Hajtogatja a fejemben folyamatosan egy hang, de könnyű azt mondani! Próbáljon meg a hang az oldalára fordítani egy hétszáz kilós kocsit miközben az lángol! Valaki túl üvölti a tűzön túli világban a lángok ropogását én pedig kidugom a kezem, hogy lássák, hogy élek. Nem tudok szólni a csapatnak, hogy élek. Az utolsó hangüzenetem akkor mehetett ki hozzájuk, amikor neki csapódtam a falnak. Christian biztos dühös. Milyen kibaszott mérges lesz rám, amiért tropára törtem a kocsit! Annyira talán mégsem tűnik többé jó gondolatnak kiszállni az autóból.
Biztos vagyok benne, hogy össze-vissza beszélek, amikor végül kihúznak a kocsi alól. Talán a sokk miatt. A szavak összekeverednek a fejemben. Valamit a csapatról magyarázok, meg a kanyarról, de hogy németül, hollandul vagy angolul beszélek arról halvány sejtésem sincs. Csak remélni tudom, hogy megértik, mit akarok. Bevertem a fejem és nagyon fáj a nyakam. Mást nem igazán érzek ezeken kívül. Pedig a körülöttem lévő tűzoltók és mentősök reakciójából ítélve nem lehetek egy szívderítő látvány.
- Max, Max jól vagy? - kérdezik tőlem folyamatosan.
- Azt hiszem - suttogom. Azt hiszem, jól vagyok. Nem volt olyan durva ez a baleset. Semmi bajom. Semmi...
De a fejemen még mindig olyan forró a bukósisak, hogy égeti a hajam. Valósággal letépem a fejemről, mert hiába minden balesetmegelőzési óra, amin részt vettem, és az elmém még mindig racionális része hiába tudja, hogy nem biztonságos, amit csinálok az ösztönök túl erősek ahhoz, hogy a fejemen hagyjam. Aztán térdre esek és hányok. Még a hányás is éget. Mint egy bődületesen szar másnaposság. Mire kihányom az epét a gyomromból és úgy érzem kiköhögöm a tüdőm készen állok minden kibaszott istent elátkozni, aki valaha a világon volt és aki még lesz, amiért életben hagyott. Eddig semmim sem fájt igazán, de ahogy tisztulni kezd a fejem úgy regisztrálódik a fájdalom is és egyszerre rájövök hogy a létezés maga is annyira idegtépő, hogy legszívesebben addig üvöltenék, amíg a hangom megkerüli a világot, hogy mindenki értse és hallja az egész világon az érzéseim.
