"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐗
A riporterek óriási gondossággal pakolják el a kameráikat a nap végén, majd hajtanak el, felkavarva az út porát az autóik kerekeivel. A lelátók lassan kiürülnek, még a legelszántabb rajongók is összehajtogatják a tábláikat, piknik takaróikat és összeszedik a dolgaikat, amiket semmiképp nem akarnak maguk mögött hagyni miközben távoznak. A zene – ami egész nap megállás nélkül szólt – elhallgat, még a legelszántabb lemezlovas is elhagyja a dj pultját. A motorzúgás és a pakolászás zajai megszűnnek, a garázsok ajtajait pedig leeresztik éjszakára. Aztán végre... csend lesz. Csak a szél süvít el a pálya felett meglibbentve a ponyvákat. Senki sem beszél többé. A takarítók szorgos, de emberi fül számára szinte hallhatatlan mozdulatokkal próbálnak meg mindent feltakarítani a holnapi verseny előtt miközben a nap egyre lejjebb és lejjebb süllyed a horizont felett.
A kvalifikáció után szükségem volt arra, hogy átgondoljam a dolgokat, hogy meggyőzzem magam, hogy ez még nem a vég, csak egy stádium, amin túl kell lendülnöm ahhoz, hogy visszatérjek a pályára úgy, ahogy szükség van rám. A tizenegyedik hely, ha a kommentátorokat szeretném idézni tragikus. Főleg azzal a kocsival, amit a Red Bull pakolt össze nekem a szezon elején. Jobb teljesítményt várnak tőlem. Jobb eredményeket. Ez az autó egy rakéta, egy rohadt üstökös, én meg úgy megyek vele, mint ahogy egy traktorral szokás a közutakon. Elrontom minden egyes kanyarom, minden fordulatom, az egyenesekben koránt sem nyomom úgy a gázt, ahogy kellene. Lance Stroll kilencedik lesz holnap a versenyen. Kilencedik! Pedig a vezetési tehetsége és a kvalifikációs eredményei általában olyan messze állnak tőlem, mint a Nap a Plutótól! Úgyhogy igazán...
– Szóval itt vagy – hallok meg egy hangot tőlem nem messze, mire felemelem a tekintetem a betonról, csakhogy Christian szigorú szempárjával és csípőre vágott kezeivel találjam szemben magam. – Ha tudnád, mennyien kerestünk!
A csapatfőnököm átmászik a kerítésen, majd besétál a rakodó területre, ahol ülök és egy kulacsot nyom a kezembe, mielőtt egy szem gyógyszert tenne a tenyerembe.
– Theo mondta, hogy adjam ezeket oda. Vedd be, igyál és gyere! – Christian a fejével a kerítés felé biccent én viszont nem mozdulok.
– Még gondolkodok.
– Tudom – feleli. – Együtt fogunk gondolkodni. Haladj! Estére vacsorát rendeltem magamnak a hotelbe, nem szeretnék lemaradni a szoba szervizről!
Nem tudom, hogy ezek a szavak miért késztetnek arra, hogy felálljak, bevegyem a gyógyszerem és Christian után induljak, de megteszik. Mint egy madzagon rángatott Marionett bábu, ami a játékmester mozdulataira táncol és semmi szabad akarattal nem rendelkezik. Christian átmászik a kerítésen én pedig engedelmesen követem. Végigsétálunk a sörsátrak és mobilházak között, ott ahol a paddock személyzete szokott tartózkodni a versenyek alatt, aztán Christian elfordul az óriási épület oldalán és kivezet a pályára.
