"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄
A jazz lágy dallamai melankólikus szimfóniákkal töltik be a levegőt és keringenek végig a termen. Előttem egy csésze eszpresszó gőzölög, Theo a boros pohara párás szélét simogatja miközben újra és újra a színpad felé kapja a fejét, amikor a nagybőgő felszólal. Olykor még az ujját is úgy mozgatja, mintha a zongora billentyűit szeretné ugyanúgy lenyomni, mint az ablak alatt ülő zongorista. A köztünk lévő asztalon a gyertyaláng halvány fénnyel táncol a színes üveg belsejében arany világítást szórva az öreg falapra.
Külső szemmel biztonsan minden olyan gyönyörűnek hat, miközben a tradicionális keveredik a modernnel, az arab az európaival, az elegancia a brutális, indusztriális elemekkel. Számomra azonban sem az asztalokon lévő gyertyalángok táncára, sem a tradicionális mintákkal ellátott fali lámpák, sem a zene, de még a hangulat sem olyan lélegzetelállító, mint ahogy másokra hathat. Theo mindig is élt-halt az ilyen zenéért és ezért a légkörért, én inkább fel szeretnék menni a szobámba, hogy összepakoljam a dolgaimat holnapra.
– Az ember még sosem talált fel olyan tökéleteset, mint amilyen a jazz! – rázza meg a fejét Theo, én pedig újra és újra az üvegajtóra nézek, ami a hallba vezet, hátha meglátom apát és Maxot belépni az ajtón.
Apa küldött minket vissza a hotelbe. Azt mondta, hogy majd azután keresi meg Maxot, hogy a média eltűnik a helyszínről. Mi viszont nem maradhattunk addig, mert a nézőkkel együtt nekünk is távozni kellett a pályáról. Azóta görcsölt úgy a gyomrom, hogy a kávémból egy kortyot sem tudtam leerőltetni a torkomon, mert attól féltem, hogy még idő előtt kihánynám az idegességtől.
– Emlékszel, nagyapád milyen szépen szaxofonozott régen? – kérdezi a velem szemben ülő srác miközben letámasztja az asztalra a könyökét. – Ilyenkor mindig eszembe jut, amikor gyerekként mind ott ültünk annál a tó melletti padnál, Garry bácsi pedig csak zenélt és zenélt...
Ha lehunynám a szemem talán még el tudnám képzelni, hogy nagyapám játszik a szaxofonon, hogy ott ülünk a tóparton, langymeleg nyári szellő játszik a hajunkkal, a frissen vágott fű és a meleg szél illata száll az orrunkba, a szaxofon szép hangját hallva pedig az állatok is megpihennek, hogy meghallgassák a zenét. Ha behunynám a szemem talán képes lennék elképzelni a tavat, a dombok mögé bukó arany napot... azt ahogy Poppy a vállamra hajtja a fejét, mikor fáradt lesz és elalszik, azt ahogy Theo piszkál, hogy foghatnánk egy halat vacsorára – mintha az olyan egyszerű lenne. Ha behunynám a szemem otthon lennék.
Legalábbis azt hiszem. Bár a farmról talán már nem nagyapám jutna eszembe és a szaxofon játéka. Talán ha lehunynám a szemem és elképzelném a tavat már benne lennék, derékig merülve a hideg vízben, előttem Max állna, óriási, boldog mosollyal az ajkain, zöld szemével nézne rám, és úgy simogatná sérült kezével az arcom, mintha én lennék a legértékesebb drágakő, amit valaha a kezében tartott. Ha az otthonomra gondolnék talán Rajmund jutna eszembe, talán nagyapám gyors léptei, ahogy végigrohant a lépcsőfokokon minden hajnalban. Vagy Max, amint a kávémat főzi reggelente, a kis színes post-itok a pulton...
