"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄
– Hát... – néz a kamerára Halima elhúzva a száját, amikor megnézi a képeket, amiket készített. – Nem tudnál kicsit szerelmesebben nézni Maxre Natalie? Úgy, mint a paparazzi fotókon!
Halima szerint "iszonyat cuki" lenne olyan képet készíteni rólunk Maxszel, amin éppen egymást nézzük ezer wattos vigyorral mosolyogva a másikra a tóparton, miközben a kutya a lábunknál ugrál és a szúnyogok minden másodpercben szeretnének megcsípni. Én nem érzem a cukiságot. Egyszerűen csak szeretnék túl lenni az egészen végre. De Max pr menedzserének úgy tűnik új élet céljává vált, hogy engem szivasson, mert újból újra rendez minket, aztán ismét, mert szerinte nem elég kifejező a szemem, vagy elég szép a mosolyom, nem tetszik neki a ruhám, és mégis miért nem szandállal vettem fel a szoknyám, miért van rajtam cipő?
– Jó, jó ez rémes! Natalie! Megtennéd, hogy jobban Maxhoz simulsz, mintha szerelmesek lennétek? Nem hiszem el, hogy ezt ennyiszer el kell magyarázni! Legyen már valami pezsgés köztetek!
– Annyira mű ez az egész – suttogom Maxnak.
– Én egyébként rohadt éhes vagyok – súgja vissza, mire egy mosoly jelenik meg az arcomon, de szinte abban a pillanatban el is tűnik, hogy meghallom a kamera kattanását. – Meguntam! – jelenti ki Max és a főépület felé int a fejével, így jelezve, hogy húzzunk el innen és együnk a gyerekekkel. Azonnal bólintok és anya és Halima tiltakozása ellenére is futni kezdek a főépület lépcsői felé Maxszel a nyomomban.
A házhoz érve kinyitom az ajtót, beengedem Maxet aztán utána indulok az étkezőbe.
Az asztalok odabent mind foglaltak, az izgatott gyerekzsivaj pedig visszhangot ver a falak között. A legtöbben már tűkön ülnek, hogy láthassák a szüleiket, vagy elinduljanak haza, mert bár a tábort élvezték semmi sem hasonlítható igazán az otthonuk varázsához és kényelméhez. Páran köszönnek, amikor belépünk, Theo és Poppy pedig egyből félénk fordulnak a hátsó asztaluktól, hogy odahívjanak minket is, hogy leülhessünk.
Feltartom az ujjam jelezve, hogy egy pillanat és megyünk majd a reggelire kikészített melegtálakhoz sétálunk. Tojást, kirítóst, sonkát, paradicsomot és fehér kolbászkákat veszek el a melegítő tálakból és narancslevet töltök magamnak. Max pedig... Max stressz eszik, gondolom, mert úgy megrakja a tányérját kajával, hogy a rántotta púposodik rajta.
– Mit csináltatok este, hogy ilyen nyúzottak vagytok mind a ketten? – kérdezi Theo félénk bökve a villájával, amikor helyet foglalunk velük szemben az asztalnál.
– Egy jó reggelt is elég lett volna! – morogja Max miközben a villájára szúr egy virslit és beleharap. – Tudod, mint, ahogy a civilizált emberek köszönnek reggelente.
– Felemelő egy olyan ember szájából hallani a civilizált szót, aki még le sem nyelte a szájában lévő kaját.
– Hát én sejtem, hogy mi történt – vigyorog rám Poppy, mire azonnal a tányérom felé fordulok, mintha sosem láttam volna még érdekesebbet a pirítósomnál. – Valami, van az arcodon, Nat. Mintha...
