"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐍𝐀𝐓𝐀𝐋𝐈𝐄
Az ablakon túli világban szakad az eső. Az emberek a hirtelen kitört zivatar miatt a fejük felé emelik, amit csak találnak miközben végig futnak az utcán vagy tucatnyian próbálnak bepréselődni egy esernyő védelme alá. Az ereszből ömlik a víz, a kültéri asztalokat megpróbálják beforgatni a cseréptető alá, hogy ne érjen senkit se a hideg permet és az átlátszó sátor lapokat leeresztik.
Én egy kötött pulcsiban üldögélek a lattemat kortyolgatva a Max lakása alatti kávézóban. Az orromba belemászik a friss, pörkölt kávé, a karamella és a cukor illata, és a gépekből felszökő gőz kellemes meleggel öleli át a testemet.
Odabent nincsenek sokan, a legtöbben csak beszaladtak mielőtt munkába indultak volna, páran az eső elől kerestek menedéket a kávézó belsejében, néhányan pedig itt próbálnak felkészülni a közelgő zárthelyi dolgozataikra. Minden viszonylag csendes. Csak az eső kopog az ablakon, a kávégépek zúgnak, diákok gépelnek, egy távoli asztalnál egy túrista pár beszélget a kávéjuk kortyolgatása közben, így szinte mennydörgésnek hat, amikor az ajtó feletti kis csengő megszólal, és egy jól ismert arc jelenik meg a küszöbön.
Rutinos mozdulattal leteszi az ajtó mellé a vizes esernyőt, a pulthoz lép, eszpresszót rendel, szigorúan feketén - hallanom sem kell, hogy tudjam - aztán felém fordul én pedig elszakítom róla a tekintetem, hogy ismét az utca felé fordulhassak. Lehet, hogy belementem, hogy találkozzunk, de valójában mihelyst meglátom a gyomrom összeszorul a közelségétől és a tekintete intenzitásától. A szemeim könnyekkel telnek meg és szinte fel sem fogom, hogy leül mellém csak, amikor megérzem a kezét a vállamon.
– Kicsikém... – mondja ugyanolyan gyengéden, mint, amikor kiskoromban rosszat álmodtam és átkéredzkedtem hozzá aludni. Vagy amikor elestem a gördeszkámmal és úgy sírtam mint a záporeső, ő pedig végig a hajamat simogatta, hogy megnyugodjak, amíg anya mindenféle sebfertőtlenítővel lekente a lábam és jól megszidott engem is és őt is az ostoba ötleteink és vakmerő bohóckodásaink miatt. – Baj van? – valahogy nem jönnek a nyelvemre a szavak. Igen, baj van, beszélnem kell vele, de azt hiszem, nem érti, hogy mi lehet a gondom. – Max megbántott? Összevesztetek?
Úgy teszi fel a kérdést, mintha azt szeretné mondani, hogy ő megmondta, hogy ez lesz már évekkel korábban. Mint amikor a szülők azt mondják, hogy "még jól meg is fognak verni, ha elesel, fiam". Mintha csak arra várna, hogy végre közölhesse velem a mantrát, amit gyerekkorom óta próbált belém sulykolni miszerint "pilótával soha".
De Max? Összevesztünk igen, és valóban mérges voltam rá, de egy fél ébren töltött éjszaka és plafon bámulás után rájöttem, hogy akire igazán mérgesnek kellene lennem az korántsem az a férfi, akivel mindenki próbál összeugrasztani mióta csak Monacoba jöttem, hanem sokkal inkább az, aki kiprovokálta az egész veszekedésünket. Max nyelve éles, mint a kés, szúrnak a szavai, mint a tű és a mondatai égetnek, mint a tűz, de akkor a legdurvább minden alkalommal, ha úgy érzi bántanak engem. Apa pedig pont ezt tette az étteremben és egyszerűen elképedek rajta, hogy mennyire fel sem fogja, mekkora fájdalmat okozott a szavaival és a viselkedésével nekem tegnap este. Így a szavai ahelyett, hogy megkönnyebbüléssel töltenék el a szívem, hogy valakinek beszélhetek a lelkemben dúló viharról úgy hatnak rám, mint egy józanító nyakleves, mintha a hideg eső alatt állnék, és értetlenül felé fordulok.
