"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐍 𝐀 𝐓 𝐀 𝐋 𝐈 𝐄
– Kell neki egy kis idő, hogy megnyugodhasson – közli velem apa, amikor kilépünk a házból magára hagyva Maxet. Eléggé kellemetlen érzéssel tölt el, hogy sérülten egyedül marad. Sokkal szívesebben hívnám magunkkal beszélgetni és kikapcsolódni, de kettőnk közül apa ismeri jobban és reménykedek abban, hogy jót teszünk vele azzal, hogy egyedül hagyjuk.
– Miért nem ment haza a családjához? – kérdezem kíváncsian.
Amikor Daniel évekkel korábban eljött a farmra a felújítási munkák még nagyban zajlottak. Egy sérülés miatt kötött ki nálunk apa pedig arra fogta a jelenlétét, hogy Ausztrália túl messze lett volna ahhoz, hogy ott lábadozzon. De Max sérülése milliószor nagyobb, mint Danielé volt akkoriban és Monaco vagy Belgium nincs olyan messze, hogy ne repülhessen haza felépülni. Logikus lenne, és biztosan kényelmesebb lenne a családjával tölteni az ölébe hullott kényszerszabadságot, mint vadidegenek között. Éppen ezért nem értem, hogy miért és hogyan kötött ki pont nálam.
– Max családja... – apa sóhajt egyet és megvakarja a tarkóját. – Egyszer elmondja, ha akarja. Viszont féltem, hogyha haza küldöm depressziós lesz és nem fog tudni visszatérni a pályára. Ezért döntöttem úgy, hogy ide hozom. Mondom, ha itt nem sikerül egy kis időre új értelmet adni az életének akkor sehol.
Elmosolyodok a szavain és a belőlük kicsendülő büszkeségen. Egyszerűen sugárzik belőle, hogy örül a boldogságomnak, amit itt a farmon teremtettem magamnak ez pedig óriási öröm számomra. Mindig féltem, hogy mivel az én álmaim sosem voltak olyan nagyok, mint az övéi vagy anyái majd dühös lesz rám, szégyellni fog, de ehelyett mindig teljes vállszélességgel támogatott akármit is találtam ki. Én sosem vágytam nagy dolgokra az élettől. Nem akartam énekesnő lenni, mint anya, nem akartam autókkal foglalkozni, mint apa, és főleg nem szerettem volna médiafelhajtást magam köré. Gyermekkorom nagy részét – mivel a szüleim rengeteget utaztak – nagyapánál töltöttem, ezen a farmon és hamar rájöttem miközben egyetemre jártam Londonban, hogy a nagyvárosi élet bármennyire is szerettem volna nem nekem való. Úgyhogy visszaköltöztem, felújítottam a házat, állatokat vettem és létrehoztam az alapítványomat, amit az itt táborba járó vagy lovagolni tanuló gyerekek szülei támogattak tetemes összegekkel. Az a pénz pedig, amit így kerestem bőven elég volt arra, hogy telente alig kelljen dolgoznom, hogy azonnal felújíthassak, ha valami tönkremegy, hogy ne okozzon gondot egyetlen számla kifizetése se és egy nagyon kényelmes életszínvonalon éljek.
– És Daniel? – kérdezem, mire apa felvonja a szemöldökét és felém fordul.
– És Poppy? – kérdez vissza ugyanúgy.
– Jó kérdés.
– Hát a másik is – rántja meg a vállát. Imádom, amikor csak ilyen fél mondatokból megértjük egymást. Ilyenkor érzem át igazán, hogy miért mondta régebben mindenki, hogy mennyire hasonlítunk. – Daniel velünk akart jönni én meg hagytam neki, mert mostanában Maxszel van köztük egy kis feszültség. Azt hittem, vele akar beszélni. Fel sem merült...
