"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
𝐌𝐀𝐗
– Apa! – kiált fel egy fehérbe öltözött fénysebességnél is gyorsabban száguldó folt miközben az apja kezei közé veti magát. Az idős férfi elkapja, nevetve megtartja, fordul vele egyet, kettőt, de talán hármat is a tengelye körül mielőtt letenné a földre, a fiú pedig a világ legóriásibb mosolyával az arcán mutatja fel a serleget, amit nyert. – Nézd mit kaptam!
A saját trófeámon lévő bilétára nézek, amin a római egyes sziporkázik a rávetülő napfényben a gyomrom pedig összeszorul miközben a verseny második helyezetére nézek.
– Ahj, de büszke vagyok! – rázza meg egy kicsit az apja izgatottan. – Állj a gokarthoz! Holnap meg kell mutatnom a kollégáknak a munkahelyemen! Arthur menj te is! – küldi a fiatalabbik fiút is a másik mellé. – Mosoly!
Aztán a kamera kattan, apám pedig mellettem állva horkant egyet.
– Ismételten egy olcsó közjáték Leclercéktől! Ki lepődik már meg rajta? – morogja, de amikor meglátja, milyen ábrándos tekintettel nézem a velünk szemközt ünneplő családot a tekintete még szigorúbb lesz és hátba vág, hogy ránézzek.
– Igen – bólintok helyeslően. – Olcsó közjáték.
De a serleg minden szavammal egyre nehezebb lesz a kezemben. Én is szeretnék apa nyakába ugrani! Nem mindig! Nem vagyok telhetetlen. Csak bizonyos alkalmakkor. Csak, ha nyerek, akkor is beérem évente egy alkalommal. A legfontosabb versenyem után. Sőt! A nyakába ugrani sem szeretnék. Nem vágyok rá, hogy képeket mutogasson rólam a kollégáinak. Csak simogassa meg a hajam! Vagy... vagy veregesse meg a vállam! Az is elég, ha rám mosolyog! Csak hogy tudjam, hogy büszke rám!
– Karriere csúcsa lesz, ha az F2-be egyáltalán bekerül. Főleg ilyen technikával...
Felhorkantok és megrántom a vállam.
– Tényleg szörnyű a technikája, ugye? – kérdezem nevetve, reménykedve abban, hogy apa majd velem együtt nevet. Talán megteszi. Charles apja mindig nevet, ha a fiai mondanak neki egy viccet. De az én apám ábrázata komoly marad és savanyú, a tekintete szinte szikrázik miközben felém fordul.
– Nem tudom, min nevetsz annyira, mikor minden körödben elrontottad a harmadik kanyart. Nézni is rossz volt. Azt hiszed, hogy ilyen hibákat megengedhetsz majd magadnak a királykategóriában? – végigmér, én pedig lehajtom a fejem. – Az a serleg nem jelent semmit. Csak azt jelzi, hogy te voltál ma a legközepesebb teljesítményű a szarok között.
Hát... talán igaza van. Talán valóban nem jelent semmi mást ez a serleg a kezemben. Semmit sem jelent. Nem voltam kitűnő. Nem volt olyan a teljesítményem, ami miatt apa rám mosolygott volna. Talán, ha jobb lennék... Talán, ha többet gyakorolnék, jobban nyomnám a gázt, élesebben venném a kanyart, ha jobban odafigyelnék...
