"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐗
Másnap reggel miután felkelek felhívom anyát és a húgom, hogy megnyugtassam őket arról, hogy valószínűleg megmaradok. Vicki egyáltalán nem értékeli a fekete humort, amit nyomatok és jól ledorongol amiért infarktus közeli állapotba sodortam. Aztán sír, és sír és vagy öt percig hajtogatja folyamatosan, hogy mennyire szeret, hogy mennyire szeretne mellettem lenni és megölelni és hogy nagyon félt. Anya sem jobb ennél egy fokkal sem. De legalább az ő hangja nem csuklik el miközben beszél. Amikor végül bontom a vonalat mind a ketten megígértetik velem, hogy naponta fogok telefonálni, amíg haza nem érek.
Apának csak egy üzenetet írok. Arra sok időbe telik neki válaszolni én pedig a lehető legkevesebb időm szeretném rá pazarolni, ha nem muszáj beszélnem vele.
Két teljes hetet töltök a kórházban és gyanítom, hogy altatót csepegtetnek az infúziómba, mert mióta élek nem aludtam ilyen sokat. Ápolónők segítenek lezuhanyozni, de alig vagyok magamnál miközben lemossák rólam a szutykot és átcserélik a kötéseim. Mire befekszek az ágyba már szinte alszok is.
Lando sokszor bejön. Az anyukája sütit süt nekem, ő pedig legalább egy órán át beszél folyamatosan, hogy egy pletykáról vagy egy életmegváltoztató hírről se maradjak le. Egyik sem olyan életmegváltoztató, mint hiszi, de szívesen hallgatom ő pedig még szívesebben beszél. Aztán megszólal a telefonján az ébresztő ő pedig szomorú mosollyal feláll, mert edzésre kell mennie. Nem mindig vagyok ébren mire kimegy a kórteremből.
Délben minimum két órát alszok, de néha többet is.
Charles délutánonként érkezik, egyenesen az edzéséről. Fáradt mosolyt villant felém, levest hoz a vietnámi étteremből, amit csendben eszünk meg, teljes nyugalomban. Ő nem beszél sokat, egyszerűen ott van és azt hiszem, ez is elég. Nem kérdezem meg, miért viseli ennyire a szívén a sorsom, mert örülök neki, hogy meglátogat még akkor is, ha sosem mondanám ki ezt hangosan.
– Nem engedik, hogy tükörbe nézzek – mondom halkan, amikor pénteken Charles megeszi az összes tésztáját a leveséből.
– Mert még nem gyógyult meg az arcod – int felém a pálcikáival. – Sokkal jobban fog kinézni, mint most.
Megérintem az arcomon lévő fáslit a bal kezemmel és nagyot sóhajtok. Ha kiderül, hogy úgy néz ki az arcom, mint Laudáé nézett ki a balesete után nagyon mérges leszek.
– Te már láttad? – kérdezem inkább, mert tudom, hogy Charles párszor végignézte már azt ahogy kötést cserélnek rajtam, ő pedig bólint. – Akkor legyél őszinte!
– Szépségversenyt már nem igazán fogsz nyerni – mondja megrántva a vállát. – De ha egyszer begyógyul a csajok tuti nagyon szexinek fogják találni.
A kórteremben nincs tükör, ezért megígértetem Charlessal, hogyha legközelebb jön hoz magával egyet ő pedig bólint. Landot nem merem megkérni ilyesmire. Jól látom az arcán akárhányszor velem van, hogy egyetlen rossz mozdulat vagy arckifejezés választja el attól, hogy sírva fakadjon. Charles azonban jól tudom, hogy már rengeteg ennél sokkal rosszabbat is látott. Végülis a keresztapjával volt azon az éjszakán, amikor Jules... Nem is akarok erre gondolni.
