"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐗
Barack.
Édes, ragacsos, érett barack. Valami, aminek az állaga mindig taszított, amiből a rostos levet csípőből elutasítottam, amit akkor se voltam hajlandó sosem megenni, amíg anya apró kockákra vágta nekem gyerekkoromban.
Szerintem a kedvenc gyümölcsöm.
Legalábbis minden isten előtt meg tudnék erről esküdni miközben lassan felkelek és megérzem az orrom előtt lévő hajzuhatag illatát.
Hosszú ideje nem aludtam már ennyire nyugodtan. Éjszakánként inkább ébren voltam és csak napközben hunytam be a szemem. Olykor a sötétben ugyanis nem tudtam meggyőzni magam arról, hogy kiszálltam a kocsiból. Olykor, ha az álmaimban megjelent a baleset és felkeltem a szoba sötétjében percekig remegtem annyira, hogy nem bírtam megmozdítani a testem. Nem tudom, hogyan húztak ki a kocsi alól a balesetem után. Azt viszont tudom, hogy öt másodperccel azután, hogy berobbant a kocsi benzintartálya olyan fekete füst lepte el a részt, ahol voltam, mintha leszállt volna Silverstonera az éjszaka. Talán akkor kezdtem el üvölteni is. Valószínűleg sokkal inkább a félelemtől, mint a fájdalomtól. Attól még vagy tizenegy másodpercig nem kezdtem ordítani.
Az a baj a balesettel, hogy már nem is igazán tudom, hogy történt. Milliószor újranéztem a felvételeket. Megnéztem, hogy tudjam mit rontottam el annyira. De soha nem mutatta egyik sem igazán, hogy mit érezhettem. Meg volt az idő, hogy mennyit töltöttem az égő autóban, ott voltak a szakemberek beszélgetései, az orvosok véleménye, néhányan azt találgatták, hogy megsérültem-e annyira, mint Schumacher a síbalesete alatt, vagy megégtem-e annyira, mint Lauda és azért titkolózik velem és az állapotomról annyira a Red Bull. De a belső kamerák nem működtek a kocsiban a csapódás után. Szóval nem tudom, hogy valóban üvöltöttem-e, amikor megéreztem a lángok mardosását. Ez már lehet, hogy csak egy részlet, amit az agyam tett hozzá a balesethez. Mint egy rossz PTSD álomban.
Vannak dolgok, amiket nem tudok. Amiket valószínűleg sosem fogok megtudni hiába bántanak. De ezeknek a dolgoknak valahogy eltompul az élük Natalie ölelésében.
Odakint már nem tombol a vihar. Helyette ciripelnek a bogarak, a nyár pedig minden hőségével és szárazságával újra vissza fog térni a tiszta égből és az égővörös napkorong méretéből ítélve miközben felkel az Alde felett.
Végigsimítok Natalie barna tincsein, a feje tetejéhez érintem egy pillanatra az ajkaim és mélyen beszívom a haja barack illatát. A karja egy kicsit közelebb húz magához, miközben élesen beszívja a levegőt az én karom pedig meglazul a csípőjén és elengedem.
Nem lehetek önző. Nem ölelhetem sokáig magamhoz.
A világban ugyanis van egy srác, aki vicces, mint Daniel, jó barát, mint Lando, romantikus, mint George, helyes, mint Charles és aki képes lenne úgy szeretni Nataliet, ahogy megérdemli. Egy srác, akit Christian boldogan üdvözöne a családba, aki Nataliet egész hátralévő életében boldoggá tenné. Egy srác, aki nem én vagyok. Felesleges lenne azzal hitegetnem magam hogy akár én is lehetnék. Christian lehet kiállította a képem, lehet, hogy megengedte, hogy maradjak, lehet, hogy szeret engem, de nem kockáztathatom a jövőm és a karrierem valamiért, ami amúgy sem működhetne soha.
