"A világbajnok kisodródik a pályáról! Micsoda izgalom!"
"Lángol! A Red Bull lángol!"
Ez volt az a pillanat amikor biztos voltam benne, hogy a szívem megszűnt dobogni. A kamera apa arcára váltott, Lewis autójára, ami a balesetet okozta, majd vissza a...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
𝐌𝐀𝐗
– Nagyon szép! – bólint az orvos, amikor kibontja a karom a gézből és megforgatja, hogy ellenőrizze a begyógyult sebeket.
A lófaszt szép. Orvosi szemmel talán, de a karom nem úgy néz ki, mintha az enyém lenne. Hiányoznak róla darabok. Néhány helyről hiányoznak az anyajegyeim, a szeplőim, a bőröm rojtos, néhány helyen túl vékony, néhol túl vastag. Groteszk, idegen, furcsa, csúnya... Nem olyan, mintha az enyém lenne.
Theo felettem áll, szakértő szemmel szemléli, ahogy kibontanak a gézből, kiszedik a cérnáim, aztán a doki átellenőriz minden kicsi foltot, begyógyult heget, olykor hümmög, bólogat és nyugtatóan mosolyog.
– Ez már örökké így marad? – Kabir értetlenül pillant rám és megigazítja a pápaszemét az orrán.
– Már... Hogy értve?
– Hát hogy így marad-e a bőröm? Már... Nem fog gyógyulni?
A doki Theora néz, az asszisztensre, aki remeg, mint a nyárfalevél a sarokban mióta csak meglátott aztán vissza rám, mintha nem tudná megfogalmazni, amit szeretne. Mintha a szavak cserbenhagynák, amikor válaszolnia kell a kérdésemre.
– Már meggyógyult – mondja Theo maga előtt keresztezett karokkal és ellöki magát a szekrénytől, aminél addig állt.
– Nem. Tudom, hogy sosem fog úgy kinézni, mint régen, de...
– Már meggyógyult, Max – ismétli el Theo. Én pedig elhallgatok.
Már nem lesz jobb. Huszonhat évet éltem egészségesen, durván észrevehető karcolások vagy sebek nélkül. Ennek viszont vége. Soha többé nem leszek már ugyanolyan, mint előtte. A baleset nem csak, hogy a bőrömbe, de a sejtjeimbe ivódott és innentől kezdve, amíg csak élek velem marad és sosem hagy el. Az emberek majd megbámulnak, ha valahova nem hosszú ruhákban megyek, a testem egyik oldala örökké deformált marad, sajnálnak majd, a versenyek helyett a balesetről kérdeznek majd, a fájdalmakról, a félelmekről, a tűzről... Jaj, csak a tűzről ne kérdezzenek! De fognak. Jól tudom, hogy fognak. Ez pedig összetör. Szétzúz. Sosem voltam helyes, vagy olyasvalaki, aki miatt sokan megfordultak, de az, hogy soha többé nem lesz egy nyugodt percem se attól, hogy valaki ne nézzen rám úgy mint egy világbajnokra, hanem úgy mint egy égési sérültre azt borzalmasan nehéz befogadnom. Hiszen látszik. Még így a lámpafényben is látszik, és ennél már csak rosszabb lesz, amikor majd a bőröm megereszkedik, az izmaim pedig eltűnnek, ahogy megöregedek. Nem kellett volna ennyire a versenyre koncentrálnom! Csajozni kellett volna mennem! Mert ezekkel a gusztustalanságokkal soha, egyetlen nő sem fog utánam fordulni.
– Írok fel egy krémet, amivel kenegetni kell majd! – mondja Kabir és hátra löki magát az asztalához, hogy írjon egy receptet. – Mindig, ha a bőre viszket kenje majd be vele!
– Viszketni fog?
– Az új bőr nem fog izzadni. Ami egy plusz. De a varratok helye és némelyik seb viszkethet. Szóval ezt a bőrnyugtató készítményt muszáj lesz használnia.
