Royalty 18+ BEFEJEZETT

14. Átkozott fájdalom

Hát, basszus, amit azok a faszik csináltak, az brutál volt! A csávó tisztára vérzett már a végére, be is ájult, úgy helyben hagyták. Mondanám, hogy megsajnáltam, de nem akarok hazudni. Paeris már sírt a végére, átölelt, nem értettem, miért, mégis fájt.

Annyira drágán bújt hozzám, azt sem tudtam mondani neki, hogy megbasznám, vagy engedjen el, mert zsibbad a karom. Végül, mikor teljesen kiborult, gondoltam, ügyesen felemelem, elcipelem, azonban baromira megfeledkeztem arról, hogy én éppen terhes napjaim élem, ezért megszédültem, kishíján elestem, így inkább letettem őt.

– Azt mondtad, mellettem jobban vagy – nyöszörögte, aztán közelebb bújt hozzám.

– Általában igen, de ez kezd olyan szinten elfajulni, hogy nem fogsz tudni szerintem segíteni.

– Nem tudom, mit tegyek, vagy mit mondjak, amitől kevésbé lenne fájdalmas ez az átkozott helyzet.

– Szükségtelen. Elég, ha mondasz valami faszságot, attól jobb kedvre derülök – mosolyogtam rá, miközben megemeltem az állát. – Bocsi – fordultam el, miután köhécselni kezdtem.

– Az nem segít. Semmi sem segít igazán, a remény sem.

– Talán nem, viszont élvezzük ki, ami maradt! Gyere, hercegem...

Finoman megfogtam a kezét, az elmúlt fél órányi üvöltés hangjától, a fájdalomtól és egyáltalán az egyhelyben állástól, leromlott az állapotom. Viszont megint éreztem azt a gyógyító erőt, amit senki másnál sem tapasztaltam. Egy pillanat alatt javult az állapotom, mintha túlestem volna egy frenetikus orgazmuson, kábé olyan szinten.

A továbbra is bőgő Paerisbe kapaszkodva, szédelegtem fel a lépcsőkön, minden elsötétült előttem, lehet, amiért úgy éreztem, a fejembe baltát vágtak, vagy az istenelen hányingerem okozta ezt a változást. Akárhogyan is történt, teljesen elvesztettem, merre vagyok.

Magamnál voltam, csak nem láttam. Lementem a padlóra, mint valami őrült, aki fel akarja nyalni a mocskot onnan, négykézlábra ereszkedtem, míg ki nem tisztult előttem a kép. Lassan emeltem a tekintetem a mögöttem ácsorgó, halkan szipogó srácra.

– Klae, mi az, mi történt? – térdelt le mellém, egyik kezét a hátamra, másikat a mellkasomra tette.

– Csak egy pillanatig semmit sem láttam, de már jól vagyok, nyugi.

– Hogy mondhatod azt, hogy nyugi? Bármikor meghalhatsz, hirtelen romolhat az állapotod, el vagy átkozva, hát nem érted?

– Érteni értem, viszont ettől függetlenül, ha nem tehetsz semmit, feleslegesen agyalsz rajta – közöltem vele hidegebben, mint terveztem, aztán felkeltem a földről.

Úgyis kellemesebben éreztem magam a tapizásától, mégsem szerettem volna az út hátralévő részében ránézni vagy hozzáérni. Egyszerűen nem fogtam fel, mi a jó édes picsáért aggódik, mint kutya a csontjáért. Ő ennél lazább és higgadtabb, közben ez az átok kihozta belőle az ideges énjét.

Őszintén mondom, hogy zavart, nem vágytam a szomorúságára, vagyis nem igazán esett jól. Az sokkal tűrhetőbb élmény lenne, ha ennek alkalmából a farkam gyömöszölésébe kezdene, kurva sokat dumcsiznánk, meg szexelnénk a kastély minden sarkában.

Vajon rá tudnám venni arra, hogy este a trónteremben huncutkodjunk? Esetleg az ebédlő egyik asztala alatt is elszórakoztathatnánk egymást az ügyes kis ujjacskáinkkal. Oké, lehet nem a legfaszább ötlet, miután így megsértődtem rá. Azért hátha szóba jöhet, viszont érdemes lenne békülni vele.