I am afraid of you ( Befejezett)

1. Gödörből gödörbe.

Mondanám hogy jó reggelt, de valljuk be, nagyon rég volt már olyan hogy egy reggelt jónak éreztem volna, nagy részt azt érzem fel sem akarok kelni, bár ne kelnék fel.

De sajnos ez sosem történik meg, és minden napot ugyanúgy el kell viseljek mint eddig.

Ki mászok az ágyból, majd le zuhanyoztam, felöltöztem aztán le mentem a konyhába, ki vettem a szekrényből egy almát, amit meg ettem, majd ittam még egy kávét. Mikor apa le jött az emeletről úgy nézett rám hogy tudtam, valamit megint el csesztem legalábbis a szemében biztosan.

- Amelia, annyira elegem van. - mondja nyugodt hangon majd elém lépked.

- Sosem fogod meg tanulni a leckét, pedig én próbáltam, próbáltam jó apád lenni, de neked semmi sem elég. - mondja a szemembe nézve.

- Ma jön ide valaki, el mész vele, és vissza se nézel, ha csak egy könnycsepp is le gördül az arcodon amíg itt vagytok, kitekerem a nyakad. - mondta komoly hangon, én meg próbáltam vissza tartani az elő törni készülő érzéseimet.

- Apa. Neked mindegy mit teszek, soha nem leszek jó neked, soha. - mondtam fájdalmas hangon, láttam ahogy fel villan a szemében az a bizonyos szikra, majd hírtelen lendül a keze és az arcomon ér célt, az ütés miatt a fejem oldalra fordul.

- Ha még egy szót mersz szólni, csúnyán fogod végezni. Egy dolog van amiért nem vertelek szarrá a napokban, az pedig az hogy ide jön, és nem akarom hogy a végén még azért ne vigyen el mert rosszabbul nézel ki a megszokottnál. - mondta majd a pult elé lépett és töltött magának egy pohár kávét, lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt, ne sírj, nem lehet, nem szabad. Sulykoltam magamnak a szavakat.

- Menj a szobádba. - mondta, és én mint egy engedelmes szolga, fogtam és fel mentem, be zártam az ajtót, majd fel ültem az ágyam tetejére, nem sírtam, már nem ment, csak néztem magam elé és éreztem, ahogyan a szívem ezer darabra szakad, újra és újra, minden egyes nap.

Már dél volt mikor hirtelen apa be nyit az ajtón.

- Mit gondolsz hogy itt ülsz egésznap? - kérdezi idegesen.

- Te küldtél fel, a múlt nap azt mondtad nem mehetek le amíg nem mondod, hát nem mentem. - magyarázom mire elém lép, nem unja meg, soha.

- Akkor csinálod, azt és amit, amikor én mondom, felfogtad? - Kiabálta el az utolsó szót.

- És most nem mondtam hogy maradj. - mondta.

- Legyél kész egy óra múlva, vigyél amit akarsz, ja és még valami, amit mondtam komolyan gondoltam, és ha el mered cseszni a dolgot és vissza hoz ide, garantálom hogy nem éled meg a holnapot. - mondta majd ezután ki ment és be zárta az ajtót, fogtam a kis bőröndöt ami a szobámban volt majd bele pakoltam a ruháimat, a háti táskába bele tettem a személyes dolgaimat, úgy éreztem magam mint egy robot, akinek nincs választása, nincs lehetősége semmire, csak teszi amit mondanak neki, mert ha nem akkor ki dobják a kukába mint egy szemetet.

Mikor végeztem le mentem, apa éppen valakivel beszélgetett, egy férfi volt, fekete haj, szürke fagyos tekintet, mind két kezén tetoválás volt, egy fekete ing és egy fekete farmer volt rajta, ahogy rá néztem ő is éppen akkor nézett felém, végig mért a tekintetével, ezután egy halvány mosoly szökött az arcára de nem volt ez a mosoly meleg, vagy kedves, sokkal inkább vészjósló és olyan amitől az ember hamarabb kezd félni mint sem megbékéljen.

Semlegesen néztem rá, még annak ellenére is hogy féltem, már meg tanultam el rejteni minden érzésem.

- Akkor meg egyeztünk? - kérdezi apa miután a férfi kellőképpen fel mért, hányni tudnék.

- Igen, meg egyeztünk. - mondja karcos hangján. Fel áll, majd felém lépked.

- Hogy hívnak kislány? - kérdezi, áthatóan néz de nem lát belém, nem tud.

- Amelia. - válaszolok.

- Amelia, ha kész vagy, hozd le a dolgaid és mehetünk. - mondta, mire csak bólintottam egyet, majd fel mentem az emeletre és le hoztam a bőröndöt meg a táskát a vállamon. Mikor le értem el vette tőlem a cuccokat majd ki vitte a kocsiba és be tette, én apa mellett álltam az ajtóban, vissza néztem a házra, aztán rá.

- Ne szúrd el. - mondta komolyan.

- Ha eddig jutottunk, akkor már régen elszúrtam. - mondom, mire nem éppen szép az arckifejezése de ha előtte üt meg sem érdekel.

- Ha bele gondolok, már nem is érdekel, ha tényleg nem kell ide visszatérnem soha akkor ha még egy minimálisan is, de megkönnyebbülök, mert nem kell látnom újra ezt a házat, és téged sem. - mondom csendesen, látom ahogy a kezei ökölbe szorulnak, és talán túl bátor vagyok hogy ki használom azt hogy nem érhet hozzám, mert ha visszakeveredek ide valaha, annak nagy ára lesz.

15 éve most először meggörbülnek ajkaim ezzel is beintve neki, majd meg fordulok és oda sétálok a kocsihoz, érzem magamon apám tekintetét, tudom hogy meg tudna ölni, és ha tehetné most biztosan meg is tenné ezért a húzásomért.

Be ülök a kocsiba, miután ő is be ül, be indítja az autót majd el indulunk a fen tudja hová. Valahová ahol vagy jobb élet vagy még rosszabb vár.

- Mit mondtál neki amivel ennyire felhúztad? - kérdezi meg.

- Csak annyit amit meg érdemelt, kellő képen elbúcsúztam. - mondom majd a fejemet a kocsi ablakának döntöm és ezután nem szólunk egymáshoz.