I am afraid of you ( Befejezett)

2. Ő

Mikor meg érkeztünk a házhoz, meg állt a kocsival, ki jött egy ember aki be vitte a csomagom, ennek még személyzete is van.

A ház kívülről egy fehér 3 emeletes épület volt nagy ablakokkal, és szép kilátással a hegy felé. Igen még vannak dolgok amiket szépnek látok, csak ezek már nem igazán köthetök az emberekhez.

Mikor be lépünk a házba, egy nagyobb előtér fogad, márvány padló ami szintén fehér és szürke minták vannak benne, a falak szürkék.

- Gyere meg mutatom a szobád. - mondja majd fel megyünk az emeletre, ahol van egy kisseb folyosó, ott ki nyit a 3 ajtóból egyet, mikor be lépek egy barna keretes ágyat látok, a fal mellett egy fekete sorszekrényt, az ablakon fehér függönyök, a falak itt is szürkék de világosabb mint odalent.

- Itt lesz a szobád, az enyém a tiéd mellett van, a hátsó szoba mindig zárva van, de ha esetleg valamilyen okból nyitva lenne, ne menj be. - mondta.

- Rendben. - reagáltam le az előbbi mondatát.

- Most hagylak ki pakolni, barátkozz a helyzettel, 18 kor gyere le a konyhába, a lépcső mellett egyenesen látni fogod. - mondta majd ki ment és magamra hagyott.

Ki nyitottam a háti táskám és ki pakoltam a kis dolgaimat, egy kép volt amit el hoztam, ezt mindig el dugva tartottam apa elől, nem tudja hogy van, itt még anyával voltam le fényképezve, és boldogok voltunk, igaz itt még csak 5 éves lehettem, akkor meg apa is normális volt. De ő el égetett mindent ami anyával kapcsolatos, vagyis...majdnem mindent.

Le tettem az éjjeli szekrény tetejére, ami újdonságnak számított a szobámban az az író asztalomon levő laptop volt, apám sosem engedte meg nekem az ilyen dolgokat, ezért barátaim sincsenek, főleg hogy középiskolába sem engedett.

Volt még egy füzetem amit olyan naplóféleségnek használtam, ebbe írtam le e gondolataim, az érzéseim, ez én voltam.

Míg a bőröndöt ki pakoltam eléggé el ment az idő 17 58 volt mikor eszembe jutott hogy az ember akinek a nevét még mindig nem tudom, azt mondta menjek le.

Így hát le mentem a konyhába ahogy kérte, mikor oda értem, egy kisebb két személyes asztal fogadott, a konyha pult márványozott volt a bútorzat fehér, a márvány lap rajta szürke, szép volt, az asztal szintén fehér. Mikor észre vette hogy ott vagyok le tette a telefonját az asztalra.

- Gyere, ülj le. - kérte, oda sétáltam majd le ültem vele szemben.

- Elárulod a neved? - kérdezek most elsőnek.

- Lenox. - válaszol.

- Miért hoztál ide? - kérdezem. Előre dől, fel teszi a kezét az asztalra, és maga előtt összekulcsolta ujjait.

- Nos, az apád azt mondta hogy elege van, hogy nem értesz semmiből, igazából ennek az egésznek annyi a lényege, hogy szükségem volt valakire és kapóra jöttél. -, mondta, szóval csak azért vagyok hogy kihasználjon, szuper.

- Értem. - mondtam végül.

Ekkor az asztalhoz lépett két ember akik le tették az asztalra az ételt, leves volt. Mikor látta hogy nem kezdek el enni, olyan szemekkel nézett rám amiből egyből tudtam ha nem kezdek neki rossz vége lesz.

Miután ettünk mind ketten az emeletre vettük az irányt, be akartam menni a szobámba, de mielőtt még el hagytam volna az ő szobája ajtaját, meg fogta a kezemet és meg állított, szorító érzést éreztem a mellkasomban, már csak attól hogy hozzám ért, sírni tudtam volna.

- Ide. - Utasításként csengett a hangja így pár pillanat habozás után meg fordultam, és be mentem előtte.

Ö is be lépett és be zárta az ajtót, ez a szoba merőben más volt mint az enyém, itt a fekete és a szürke színei voltak csak láthatóak.

Egyszer csak arra lettem figyelmes hogy meg fogja a kezem, magához húz és ezzel együtt taszít neki a falnak, gyorsan vettem a levegőt, de nem azért mert érdekelt volna, hanem mert féltem, meg feszült minden test részem.

Közel hajolt hozzám, meg akart csókolni de a mellkasára tettem a kezem, jeleztem hogy nem akarom, ki már nem mertem mondani.

Kérleltem a tekintetemmel hogy ne tegyen semmit.

- Nem szeretem ha ellenkeznek velem. - mondja komoran.

- Csak....- Nem tudtam mit találjak ki hogy hátrébb menjen, ha nem teszi attól félek elsírom magam, mintha vassal égették volna minden részem ahol hozzám ért, utáltam ezt az érzést.

- Csak mi? Csak mégis ellenkezni akarsz, igaz? Nem tudom, szeretnéd ki húzni a gyufát már az első nap? - kérdezi.

- Csak hagyj egy kis időt, kérlek. - mondom halkan, nem akarom magamra haragítani bármivel.

- Mire? Mihez kell idő? - kérdezi.

- Hozzád, ehhez az egész helyzethez. - Felelem.

- Hmm. - mormog.

- Még senki nem kért ilyet tőlem. Időt? A lányok nem szoktak időt kérni, ők örülnek. - magyaráz.

- Én nem vagyok olyan mint ők. - mondom csendesen.

- Tudod hányszor hallottam már ezt? - kérdezi meg.

- Akkor teszteld, nézd meg melyik lesz az a pont ahol elsírom magam, nézd meg hol az a határ amikor teljes mértékben elveszíted még a halvány szikráját is annak hogy valaha bízok benned. - mondom mire egyik kezével az államra fog és meg szorítja azt ami fáj de mégsem annyira mint ahogyan apa csinálta.

- Jól jegyezd meg amit most mondok neked, nem vagyok türelmes, és végképp nem vagyok olyan ember akit át lehet verni, szóval ha bármivel próbálkozol, vagy csak meg fordul a fejedben hogy ki játszol, egy életre meg tanítom hol a helyed. - mondta ridegen.
- Ami az előbbit illeti, kapsz egy hetet, utána nem fog érdekelni a kis lelki világod. Most pedig menj. - mondta majd el engedett és ajtót nyitott nekem, én pedig gondolkodás nélkül menekültem ki a szobából, át a sajátomba. Miután be zártam magam mögött az ajtót, neki dőltem és lecsúsztam rajta, a könnyek marták a szememet, nem tudom mit csináljak.