Szerelem a jégpálya szélén.

20.Fejezet Míra

A meccs elött Liz átjött hozzám kiválasztani a ruhámat. A cipőválasztásunk egy barna magas sarkú bokacsizmára esett. Egy fekete farmerrel és egy bordó hosszú ujjú garbóra a fekete bőrdzsekimell. Liz tanácsára begöndörítettem kicsit a hajam alját. Már nagyon izgatott voltam. Soha nem mondta vagy írta még le nekem Dominik, hogy mennyire szeret.

- Biztos vagyok benne, hogy egy jó helyről fogjuk mostantól nézni a meccseket. - Dőlt hátra Liz a székembe lazán. - Ez a jó, ha a legjobb barátnődnek egy hokista a barátja. - Folytatta büszkén.

- Igen. Örülj, hogy neked is szerzett helyet Dominik. - Nevettem Liznek.

- Még jó, hogy szerzett. Szerintem nélkülem nem is engedné, hogy egyedül elveszetten szurkolj. - Válaszolta Liz felháborodva. Én csak nevettem. De szépen lassan el kellet, induljunk. Így felhívtam Liz figyelmét.
- Lizi nem akarok elkésni. Indulhatunk?- Szóltam rá a székembe ülő Lizre.

- Eddig nem érdekelt, hogy késünk e vagy sem. Mindig én vártam rád. - Szólt vissza, de már felállva.

- De eddig nem várt a barátom rám. - Nevettem nagyon boldogan. Végre sikerült elindulnunk és még időben is voltunk. Amikor odaértünk a pályához írtam Dominiknak, hogy itt vagyok. Nem válaszolt így csak reméltem, hogy látta. Liz megvárt engem a fő bejárati ajtónál ameddig én az öltözök felé vettem az irányt. Belépve az öltözőkhöz vezető folyosóra megláttam Dominikot az öltözőjük ajtajába teljes felszerelésben engem várva. Mosolyogva futottam oda hozzá és a nyakába ugrottam. Dominik rögtön szorosan átölelt. Perceken keresztül csak ölelt és nem szólalt meg. Így én kellet, megszólaljak, amikor már nem kaptam levegőt annyira szorított.

- Dominik! Meg akarsz fojtani?- Kérdeztem meg nagyon nehezen. Dominik nem válaszolt, de engedett a szorításán. Még mindig a nyakán lógtam és nem értettem miért nem tesz le. A fejét szorosan a nyakamba fúrta. Eddig még ennyire ragaszkodó ölelést nem adtunk egymásnak. Azt éreztem, hogy fél valamitől. Elengedtem a nyakát és megkértem, hogy tegyen le. Dominik lerakott a földre és végre egymás szemébe néztünk.

- Mi a gond? Látom rajtad, hogy valami nem oké. Félsz a mai meccstől?- Simogattam meg az arcát. Dominik egy halvány mosoly társaságába válaszolt a kérdésemre.

- Nem félek meg fogjuk nyerni. - Válaszolt a kérdésemre. De ezzel nem győzött meg engem.

- Akkor mi a baj? - Kérdeztem próbálva kiszedni a gondjait. Dominik a kezét az arcomra tette és a homlokát az enyémhez nyomta.

- Csak nagyon szeretlek. Minden nap te jársz a fejembe. És remélem, tudod, hogy te vagy a legszebb dolog, ami valaha történhetett velem. - Suttogta Dominik. Nagyon jó érzés volt ez a vallomása.

- Én is nagyon szeretlek téged. - Csókoltam meg hosszan Dominikot. Most úgy állt előttem, mint egy kisgyerek. Sebezhetően és érzékenyen. Hiába bizonyította nekem, hogy kemény és nem fél a meccstől tudtam, hogy ez nem igaz. Dominik megszakította a csókot és a homlokunkat is elszakította egymástól.

- Egy pillanat és visszajövök. - Fogta meg a kezem és eltűnt az öltözőbe. Tényleg nem volt egy perc sem és már előttem állt egy mezzel a kezébe. Az ö idegenbe játszott meze volt a kezébe. Amikor megláttam egy széles mosoly terült szét az arcomon. Dominik rám adta a hatalmas mezét. A vékony testalkatomnak köszönhetően a mez egészen a térdemig ért.

- Nagyon csini vagy ma is, de a szett csak evvel lesz igazán tökéletes. - Nyomot, egy hatalmas puszit az arcomra a mez igazítása közben.

- Az apró testemre pont olyan, mint egy ruha. Most már nem kapod ezt vissza. - Nevettem miközben próbáltam feltűrni az ujjait.