Átlátszó (HP fanfic)

37. fejezet

– Szóval, akkor válasszunk valamit? – kérdezte Elizabeth, miután már vagy száz verset végigolvastak, és rengeteget röhögtek rajtuk, és a leglehetetlenebb módokon elemezték ki őket. Ennyi hülyeség után el sem tudták képzelni, hogy valami értelmes, publikus, beadható elemzést össze tudnak majd hozni, de erősen próbálkoztak, hogy találjanak valamit.

Először Apollinaire fura galambos versét* választották, de a szokatlan alakú költeményt nem tudták eldönteni, hogyan kell olvasni, mert mindenhogy ugyan annyi értelmet láttak benne. Azaz semmit. De azt nagyon részletesen. Aztán áttértek Szapphora, akiről, mint kiderült, nő volt, és leszbikus. Leszbosz városában élt, és ettől kezdve minden egyes versbe beleláttak valamit, ami kicsit sem illett egy házi dolgozat sorai közé...

– Oké. Akkor, most kinyitom valahol, és azt kell elemezni, mindegy, mi lesz – jelentette be Elizabeth drámai hangon. A professzor szerint csapatmunkában sokkal nehezebb egy ilyesmit megírni, mert általában ütköznek a vélemények, de nekik ezzel más problémájuk volt. Hülyeséget hülyeségre halmoztak, és szinte mindig Elizabethé volt a kezdő beszólás. – Megfelel?

– Persze – bólintott Remus, ahogy rendezte az arcvonásait. Elizabeth elengedte maga előtt a könyvet, ami kinyílva az asztalra csapódott. Azonnal fölé hajoltak.

– József Attila: Holt vidék. Hát, még életembe nem hallottam erről az emberről – dőlt hátra.

– Mert a többiről igen?

– Öhm. Nem. De akkor most nagyon komolyan álljunk hozzá, mert mindjárt zár a könyvtár, és kizavarnak. Felolvasom – mondta, és hátradőlt Remus mellett, könyvvel a kezében. A fiúnak lehetősége sem volt kifejezni az ötlettel kapcsolatos aggályait, Elizabeth máris belekezdett, és arra koncentrált, hogy minél komolyabb és átszellemültebb hangot üssön meg. – „Füstöl a víz, lóg a kaka
Kókaddón a pusztaságba..." – eltartotta magától a könyvet. – Várj, mi a szar?

– Az káka – temette kezébe az arcát Remus. – Egy növény.

Elizabeth próbált nem nevetni, de megnehezítette a dolgát, hogy Remus mellette meggörnyedve rázkódik, miközben az arcát még mindig a kezével takarja. Visszatette a könyvet az asztalra.

– Jó, akkor olvassuk el magunkban – mondta beletörődve. – Remus – bökte meg a fiú oldalát.

– Oké – mondta, és összeszedte magát, már amennyire az lehetséges volt, és az asztal fölé hajolva végigolvasták a verset. – Ebben nincs semmi vicces – szólt megnyugodva, miután végeztek.

– Szerintem sem – jelentette ki nagy komolyan Elizabeth. – Kezd te, mi az első benyomásod?

– Hát... – fordult felé eltűnődve. – Az első dolog, ami eszembe jutott, az az volt, hogy bár nincs tapasztalatom, de szerintem zörgő időt szülni viszonylag nehéz.

Elizabeth néhány másodpercig tartotta magát, aztán a komoly képpel rá meredő Remusszal szemben prüszkölve elröhögte magát.

– Biztos vagyok benne, hogy ez az egész nem miattam torkollt tragédiába – jelentette ki, miután meg tudott szólalni, és felpillantott Remusra, aki a könnyeit törölgette.

– De ha egyszer tényleg ez jutott eszembe először – nyögte ki nagy nehezen, a hasát fogva a röhögéstől. – És ebben nincs semmi vicces.

A lány megfogta Remus vállát, és mélyen a szemébe nézett.

– Fél nyolc van – jelentette ki tárgyilagosan, amikor a fiú már kezdett elég megilletődött arckifejezést vágni az átható bámulása hatására. – Egyet lapozok, és mindegy mi lesz ott, de az biztos, hogy gyászos hangulatban fogjuk kielemezni.