Átlátszó (HP fanfic)

22. fejezet

Elizabeth Remust az egész út alatt kérdésekkel bombázta volna, ha a többiek nem kezdenek el valami olyan témáról beszélni, ami őt is érdekli. Bár, az túlzás, hogy érdekli, inkább csak megrémíti.

Elvileg már nem sokat kellett utazniuk, és az az információtöredék jutott el a füléig, hogy a vadőr félig óriás. Remélte, hogy rosszul hallott, miközben az ablak felé fordult. Kezdett sötétedni, a fülkék már ki voltak világítva, és az idő alatt, amíg ő Remusszal trécselt arról, hogy mi az a porszívó, és mire való a kapucsengő, egy ötödik kupétársuk is akadt. Egy pufók, szőke, és mindannyiuknál alacsonyabb fiú, aki a maradék édességeket zabálta éppen.

– Igen, nekünk is mesélte az... ööö, unokanővérem, ugye, Elza? – bökte oldalba Sirius, észre sem véve, hogy egyébként is elkerekedett szemekkel bámul feléjük.

– Izé, mi...?

– Tudod, a vadőr. Valami Hagrid, négy méter magas, ijesztő és puritán külsővel, szakadt ruhákkal, elvileg óriás, és elég vad természetű – magyarázta Sirius, mintha Elizabeth most töltötte volna be a négyet.

– Ez biztos csak egy mese, mint a többi, amivel ijesztgettek minket – forgatta a szemét, de belül érezte, hogy nincs ekkora szerencséjük. Nekik sosincs.

Eközben James egy teljesen más dolog miatt volt fennakadva.

– Ki használja manapság azt a szót, hogy puritán? – nevetgélt, mire Elizabeth és Sirius meglepetten pillantottak rá.

– Mi a furcsa benne? – kérdezte a lány.

– Semmi – olvadt le a vigyor a fiú arcáról, és még érdekesebb tekintettel méregette őket, aztán egy enyhe fejrázás kíséretében visszatért az eredeti témához. – Én is hallottam róla, de rémtörténeteket még sosem, csak annyit tudok, hogy óriás.

– Épp elég ez a tény, nem kellenek még rémtörténetek is – morogta Elizabeth, és öntudatlanul is összébb húzódott ültében. – Ha igaz az, amit a többiek mesélnek, akkor ide mindenféle vadembert beengednek...

Sirius úgy röhögött fel, mint aki mindjárt megfullad.

– Már eleve az, hogy Belláék ide járnak, bizonyíték erre. – Elizabeth egy jól irányzott szúrós pillantással belefojtotta a röhögést, mire a fiú egy vállrándítás kíséretében fordult a másik három, velük szemben ülő fiú felé. – Retteg a legendás lényektől, gondolom, az óriások is annak számítanak.

– Egyszer halottam egy történetet apa egyik barátjától - kezdte James -, esküdözött, hogy az egyik tanára vámpír volt. Apa persze azt mondja, ez nem igaz, de voltak nagyon furcsa dolgok...

– NENENENENE – vinnyogta Elizabeth fülére tapasztott kézzel, aztán amikor mindenki eléggé elcsendesedett, és felé fordult, kinyitotta az összeszorított szemét, újra hallóképessé tette magát, és James szemébe nézett. – Ebben a kupéban nem esik több szó a legendás lényekről – közölte vele kimérten. – Ha olyan jó témának találjátok, át lehet menni máshová trécselni – mutatott az ajtó felé, mire James megszeppenve rázta a fejét.

– Bocsi, nem tudtam, hogy ennyire komoly – szabadkozott.

– Elza, kérlek, ne rémítsd halálra a potenciális barátainkat – sóhajtott Sirius. – Nézd meg, Remus szinte levegőt sem mer venni miattad.

Elizabeth a vele szemben helyet foglaló fiú felé fordult, aki tényleg eléggé halálra vált arccal nézett rá és Siriusra felváltva. Megvárta, amíg a tartós és szinte minden esetben igencsak hatásosnak bizonyuló bámulása hatására megállapodott rajta Remus ide-oda cikázó tekintete, és Elizabeth egy félmosoly kíséretében megrántotta a vállát.