Átlátszó (HP fanfic)

23. fejezet

Eleinte úgy tűnt, hogy Siriusszal végleg befellegzett a barátságuk, de az elmúlt hónapokban újra közelebb kerültek egymáshoz. Elizabeth el sem tudta képzelni nélküle és James, Peter vagy Remus nélkül az életét itt a Roxfortban. Kicsit nehéz volt megoldani, hogy beszélhessenek és nem volt soha túl sok idejük, ettől függetlenül a lány érezte, hogy ők tényleg igazi barátok, nem úgy, mint Bellatrix és a csatlósai. Próbált minél kevesebb időt tölteni a klubhelyiségben, ennek ellenére viszonylag hamar beleszokott a mardekárosok rendszerébe, és azzal, hogy már az első hónapban majdnem megölt valakit egy idióta kitörése miatt, nem várt hírnevet szerzett magának. Persze nem az egész iskolában, csak a házában...

Meg egyébként is, nem olyan vészes ez – bíztatta magát naponta többször is. Nem minden mardekáros borzalmas, ott volt például Perselus, aki elég zárkózott, viszont nagyon jó barátok egy olyan lánnyal, aki tényleg teljesen muglik között nőtt fel, és a fiú, az első megrökönyödése után volt olyan kedves, és összeismertette őket.

Ő és Sirius próbálták tartani a kapcsolatot Regulusszal, de ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy azt először gondolták. Mint mindig vasárnap délutánonként, most is egy hatodik emeleti eldugott folyosón ücsörögtek, velük voltak a többiek, Peter, James és Remus is. Már-már szokássá vált, hogy állandóan veszekedtek, jelenleg az volt a téma, hogy próbáljanak-e meg még egyszer üzenni Regulusnak annak ellenére, hogy jó ideje nem kaptak tőle választ.

– Én akkor is írni fogok neki! – jelentette ki Elizabeth, és újra maga elé húzta a pergament, a tintatartót és a pennát.

– Nem fogsz! – vágta rá Sirius, és maga elé rántotta az előbb említett eszközöket, és rátenyerelt a pergamenre. Törökülésben ültek egymással szemben, és Elizabeth arra következtetett a többiek hallgatásából, hogy biztos megint azon gondolkodnak, mikor szóljanak közbe. Ez nagy dilemma volt, mert ha bárki is megzavarta őket az elmélyült veszekedésben, teljes egyetértésben teremtették le azt az illetőt, akárki is legyen az. Egyszer még McGalagonyra és ráordítottak, amiért a professzor rájuk mert szólni, hogy ne üvöltözzenek a folyosón.

– Egyáltalán nem neked kell megmondanod, hogy mit csináljak! – Újult erővel kezdte rángatni a pergamen sarkát, ami kilátszott Sirius keze alól, de amikor a kezében maradt egy darabka, inkább feladta.

– Miért, akkor kinek? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – A bátyádnak, az unokatestvéreméknek, vagy Luciusnak?

Elizabeth lesütötte a szemét, mert ezzel már megint olyan témát érintettek amire egyrészt nem volt büszke, másrészt már rengetegszer átbeszélték.

– Írni fogok neki – jelentette ki végül, határozottan a fiú szeme közé bámulva, az öklébe szorítva a letépett papírt.

– De az előző levelekre sem válaszolt – érvelt Sirius egy árnyalattal nyugodtabban. – Lehet, hogy anyánk nem engedi, hogy beszéljen velem, pedig nagyon semlegesen próbáltam írni!

– És én? Velem ki nem engedi meg, hogy beszéljen?

– Mit tudom én – ráncolta a homlokát a fiú. – Talán tényleg úgy van, ahogy Remus mondta, és mindent ellenőriznek, lehet, nem akarják, hogy bárki is befolyásolja őt rajtuk kívül.

Remus eddig ölében tartott könyvet olvasta, vagy legalábbis próbált úgy tenni, de most megérezhette a rá szegeződő tekinteteket, és kissé tartózkodva pillantott fel rájuk.

– Így van? – kérdezte Elizabeth kétkedve.

– Persze, hogy így van! – heveskedett Sirius.