Átlátszó (HP fanfic)

8. fejezet

Ezt most félve teszem ki, nagyon aggódom, hogy nem karakterhűek, szóval csak őszintén! XD

A mardekárosok mindig találnak valamit, amiért nyavalyoghatnak. Egészen biztos, hogy a Teszlek Süveg legszívesebben ezt is beleénekelné a dalaiba a beosztási ceremónián, ha nem félne a feldühödött diákoktól.

Elizabethnek először Regulus nyavalygott a hülye levél miatt. (El kellene olvasnod! Rivallót fogsz kapni, ha nem válaszolsz időben! Vagy a bátyádnak írnak, és az még rosszabb...) Aztán következett Narcissa, aki a januártól érvényes járőrözési beosztás miatt folyamatosan féltékenykedik, amiért neki csütörtökön kell. És másnap tanítás. És nem tud eleget aludni. Elizabeth valahogy nem sajnálta, és bűntudata sem ébredt a lány panaszaitól, pedig nagyon úgy adta elő, mintha minderről ő tehetne. Pedig ez nem is igaz. Na, jó, egy kicsit. Annabell zsörtölődését már eleresztette a füle mellett, még arra sem figyelt, hogy mit mond.

Perselus volt a legrosszabb. A tegnapi bájitaltanon történt apró incidens óta egy szót sem szóltak egymáshoz – nem mintha amúgy olyan sokat beszélgetnének –, de a fiúnak most volt lehetősége nyavalyogni, amíg a sötét folyosókon kanyarogva oda nem értek az negyedik emeleti folyosóra, hogy jelentkezzenek a szolgálatra. McGalagonynál. És Perselus elmondása szerint felettébb degradáló, hogy a griffendélesek házvezetője osztja ki a feladatokat a szent mardekárosoknak. Igaz, az előző félévben meg az volt a baja, hogy Lumpslucknál kellett jelentkezniük a griffendéleseknek is.

Elizabethnek nem volt kedve közbeszólni, úgy döntött, jobb, ha hagyja Perselust morogni. Csak csendben sajnálta Lilyt.

És nem mintha ő nem nyavalygott volna magában jelenleg is folyamatosan. Amikor bekanyarodtak az említett folyosóra, a többiek már várták őket. Remus ábrázatáról messziről sütött, hogy egy különösen szomorú gyászszertartás résztvevőjének képzeli magát. Elizabeth első gondolata az volt, hogy akár az övén is lehetne, ha sikerülne atomjaira szakadni, de aztán rájött, hogy azon Remus valószínűleg nem ilyen fejet vágna. Elizabeth jobb elfoglaltság híján lopva mugli kivégzési módokat kezdett mutogatni Lilynek, a kerékbetöréstől kezdve a keresztre feszítésig, aki erre majdnem felröhögött.

– Miss Avery, jól érzi magát? – pillantott rá McGalagony Lily pillantását követve, akihez az előbb beszélt. Elizabeth gyorsan elkapta a pisztolyt formázó kezét a halántékáról, a másikkal pedig úgy tett, mintha a haját akarná a füle mögé tűrni, nem pedig fojtogatni készült volna magát.

– Soha jobban, tanárnő! – vigyorgott szélesen, ami valószínűleg inkább hatott grimasznak, mert Lily nem bírta tovább, és prüszkölve felnevetett.

– Azt látom, mert szinte a fellegekben jár – mutatott a tanerő Elizabeth és a padló közötti tíz centi különbségre. A lány gyorsan ugrott párat a levegőben, aminek hatására a lába újra a földet érintette.

– Már nem – jelentette be.

– Ennek felettébb örülök. Howell professzor mesélt a legújabb alakításáról.

Elizabeth inkább csendben maradt, pedig igazán tájékoztatta volna, hogy nem csak ő járt pórul.

Miután a McGalagony kiosztotta a szokásos feladatot, sietős léptekkel hagyta magukra őket. Távozása után Perselusék rekordsebességgel felszívódtak, de Lily előtte még erőteljesen oldalba könyökölte, és valami olyasmit motyogott, hogy Elizabeth megint mindent túlreagál.

A lány egészen addig bámulta a furcsa párost és a folyosó végét, amíg Lilyék el nem kanyarodtak, hogy az immár sötétségbe burkolózó folyosón hagyják őket. Mindenkinek volt annyi esze, hogy világítson a pálcájával, csak nekik, kettőjüknek nem, mintha így el tudnának rejtőzni egymás elől. Ennek ellenére folyamatosan a hátán érezte Remus tekintetét. Rettentő kínosnak tartotta a helyzetet, és legszívesebben elsüllyedt volna, de akármennyire koncentrált, sehogy sem sikerült, ezért csak mozdulatlanná dermedve fixírozott egy távoli, derengő pontot. Világító fáklya pislákoló fényét egy másik folyosóról. Még a szemgolyóját sem merte elmozdítani, és kívülről úgy nézhetett ki, mint akire sóbálványátkot szórtak. Miközben így állt, átfutott az agyán, hogy újfent hülyén viselkedik, és Regulus, ha látná, nem tudná visszafojtani a feltörő röhögését. Igazából mostanra azt sem tudta volna megfogalmazni, mitől tart ennyire.