Átlátszó (HP fanfic)

32. fejezet (újra jelen)

Meglepő módon igen, még élek, és szoktam figyelgetni a Wattpadot, érkezik-e komment valamelyik sztorimhoz meg ilyenek :D A legutolsó fejezet felrakása óta megszereztem egy diplomát, és elkezdtem egy újat, dolgozom két helyen, és olyan gyorsan eltelt három év anélkül, hogy írtam volna, hogy hihetetlen.... És egyben nagyon szomorú :( A múltban játszódó részeket nem szeretném összecsapni, az egész sztori vázlata megvan az elejétől a végéig már vagy négy éve, és ki tudja, egyszer talán pont olyan hangulatban/élethelyzetben leszek, hogy sok időm és kedvem lesz írni :D De van jópár fejezet a jelenből, amik itt porosodnak anélkül, hogy rajtam kívül bárki olvasta volna, szóval pár hónapig heti egyet feltöltögetek, és ki tudja, a végére még lehet írok is pár újat. Remélem azért maradt még valaki, akit érdekel :'( 

Jó szórakozást hozzá! :D 

Elizabeth Legendás Lények Gondozása után két hatalmas szakadással a talárján ment le a klubhelyiségbe, de mivel szinte minden pénteken ilyen megtépázott látványt nyújtott, senki sem kérdezősködött, még Regulus is egy lesajnáló pillantással rendezte a dolgot, miközben a seprűjével kifelé tartott.

– Faág van a hajadban – tájékoztatta, amikor elment mellette.

Elizabeth magasról tett rá. A szobában letelepedett az ágyára, és elhúzta maga körül a baldachint, hogy nyugalomban kibonthassa a csomagot. Olyan förtelmes ruhadarabot talált benne, hogy délután négytől este hatig sem volt képes feldolgozni a látványt.

– Még mindig faág van a hajadban – figyelmeztette újra Regulus, amikor vacsoráról bandukoltak vissza.

– A tiédben is – vont vállat, és utána elmesélte, mit kapott.

– Ú, neked is küldtek ruhát a bálra? Megmutatod? – pattogott mögötte Narcissa. Regulus gonosz mosollyal melléállt, és együtt győzködték a lányt.

– Én is felveszem az enyémet! – kiáltott fel Narcissa, és felrángatta Elizabethet a folyosóra, ahonnan a lányok hálótermei nyíltak. – Itt találkozunk.

Elizabeth rájött, hogy ezt nem fogja megúszni. Szerencsére a többiek nem voltak a szobában, nem bírta volna elviselni még az ő gúnyolódásukat is, miközben magára veszi azt a tekervényes, ruhának csúfolt, rózsaszín csipkés selyemkupacot. A hatalmas tükörrel ellátott szekrényhez sétált, és egy pálcamozdulattal kinyitotta a saját részének ajtaját.

Nem sejtette volna, hogy pont most omlik rá az egész, de mivel nem akart sietni, leült az ágya szélére a nyitott szekrénnyel szemben, és komótosan, a pálcája használatával minden szépen a helyére varázsolt, még a felső polcokon tárolt tárgyak és könyvek között is rendet rakott. Amikor végzett, büszkén szemlélte a művet. Levedlette a talárt, és a szúrós, aranyozott csíkokkal ellátott ingét, meg a majdnem teljesen egyszerű, fekete hosszúnadrágját, és a megteremtett rendre fittyet hányva, oda sem nézve behajította, és a lábával becsapta az ajtót.

Nem nézett tükörbe, miután felvette a ruhát, csak egy „essünk túl rajta" néma sóhajt eltátogva kilépett a szobából.

– Mégis hol élnek ezek, a középkorban? – sóhajtotta, amikor megállt Regulus előtt. – Meg ne próbálj kiröhögni! – kiáltott rá, mert a fiúnak egy izom kezdett rángani a szája szélén.

– Már ne is haragudj, de kicsit sem a te stílusod – nyögte ki, és a hangja olykor-olykor elcsuklott a visszafojtott röhögéstől.

Elizabeth alapjáraton magasról tett a kinézetére, de ezt most nem tudta figyelmen kívül hagyni. Földig erő, habos-babos, babarózsaszín csipkeruha. Többnyire hozzá volt szokva a szülei förtelmes választásaihoz, de ettől konkrétan hányingere támadt. Még a ruhaujja is ráncolt volt. Egyébként is rendkívül ritkán nézett tükörbe. Nem mintha valami baja lett volna magával, csak nem látta értelmét a dolognak, de egy ilyen göncben remélte, hogy sosem fogja viszontlátni magát, elég, ha a környezetet kínozza vele.